Szeptemberi pillanatok

A borotvámat már elcsomagoltam, a pesti kulcsokat is zsebre tettem, amikor valahogyan kezembe került a távcső. Nem emlékszem a mozdulatra, amivel leakasztottam a szegről, csak azt érzékeltem bizonyos idő elteltével, hogy kint állok a présház előtt, és a vizet nézem. A víz színe már őszi kék, a délutáni fényben kicsit opálos. Szelíd a táj, a somogyi dombokról fakózöld és sárga nyugalomdarabkák csusszannak a vízre és beleolvadnak. A diófától jobbra és balra széles vízfelületre látok. Másfél-két kilométernyire a parttól csónakok horgonyoznak. Tizenkét csónakot számolok meg a diófa két oldalán. A nagyobb vízsávon nyolcat, a kisebben négyet. De a túlsó partról csaknem a félvízig bemerészkedett csónakokat is látom, közöttük néhány vitorlást is. Leszerelve állnak horgonyaikon. Olyan az egész, mint egy blokád. Mesélik, hogy Kuba blokádja idején a Karib-tenger messzeségében mindig lehetett látni az amerikai hadihajók kontúrjait. – A félvízen horgonyzó csónakokban horgászok ülnek és süllőznek. A botokat még távcsővel sem látom, de a fogást mégis érzékelem, mert akkor a horgász feláll, majd lehajol, hogy a halat megszákolja. Már el kellett volna indulnom, de csak állok a hegyoldalban és a vizet nézem.

A táviratot még délben hozta a postás: „Halaszthatatlanul fontos ügyben este hatig keressen meg bennünket.” A szöveg alatt egy tekintélyes intézmény neve állt. Az engedelmesség több évtizedes reflexével csomagolni kezdtem. Ha nem akad a kezembe a távcső, már negyedórája úton vagyok. De kezembe akadt, s most itt állok a napfényes hegyoldalban, és a vizet, a vízen horgonyzó csónakokat nézem. Augusztus elején kezdődött a „blokád”. Először csak fél kilométernyire evezett be néhány csónak, aztán egyre messzebbre. Szeptemberben híre ment, hogy bent „megindult” a süllő. A csónakok tucatjaival lavíroztak ekkor a horgászok a víz közepe felé. Egymástól ötven-száz méternyire horgonyoztak le. Fogtak. Két és fél, három kilogrammos süllőkről érkeztek a hírek. Hitetlenkedve nézegettem az öblök tisztának aligha nevezhető vizét… De a süllő jobban tudja. Ha szaporodik és növekszik, akkor lassacskán javul a Balaton vízminősége. Vagy ezek a süllőgenerációk túlzottan optimisták?

Végre mozdul az egyik horgász. Feláll, aztán előrehajol. Ketten ülnek a csónakban. A másik is mozdul, segédkezik a szákolásnál. Elégedetten leeresztem a távcsövet. Egy szépnek sejthető fogásra vártam. Most indulhatnék, de csak állok és nézelődöm. A szomszédban már leszedték a kora érő szőlőket, ideérzik az erjedő törköly illata, a présékek csilingelő táncolását is hallom. Félóránként, ha húznak rajt, aztán csend lesz. Oldalra pillantok, s látom, hogy a szomszéd már a pincéje előtt áll, és a vizet nézi. Nem is a vizet, a csónakokat. Oldalról kapja a fényt, tenyerét ernyőzve a homlokához emeli. Hirtelen felhőnyi seregély csap a víz fölé, a csónakokból néhány pillanatig semmit sem látni. Inni járnak a vízre. Öt-tíz perc múlva jönnek majd a hegy felé, s akkor elkezdődik a kolompolás, füttyögés, kereplőforgatás. Amint a seregélyek eltűnnek a nádasok mentén, újra megpillantjuk a csónakokat. – Mi lehet az a halaszthatatlanul fontos ügy? – tűnődöm közben. Kinek fontos? Nekem vagy nekik? Tele van fontos ügyekkel a világ, mégis milyen nagy a zűrzavar és az emberi nyomorúság. Pedig naponta leülnek a fontos emberek, és megbeszélik a fontos ügyeket. Fontos leveleket írnak egymásnak, fontos okmányokat és szerződéseket fogalmaznak, hogy hivatkozni lehessen rájuk, amikor sorra kerül a megszegésük.

A diófára leszáll egy szajkó. Ágról ágra ugrik, aztán egy dióval a csőrében szárnyra kap. Komikus látvány. Egészen szétfeszíti a csőrét, hogy beleférjen a dió. Tátott szájjal, azaz csőrrel repül el felettem. – Mennyire lehet vajon halaszthatatlanul fontos az ügy, amiért a városba hívnak? Fontosabb lehet, mint a szajkó megfigyelése?… És mennyire halaszthatatlan?

Nem mondok le az utazásról, de nem is indulok. A villanydróton gyülekező fecskéket nézegetem, majd oldalt a szőlőket, présházakat, az erdő nagy sörényét a hegytetőn. Olyan érzésem támad közben, mintha tennem kellene valamit, várna valamilyen halaszthatatlan dolog. Mi vajon? Semmi sem jut az eszembe. Lassan lesétálok a szilvafához, leveszek egyet és felnyitom. Kihullik belőle a mag. Gyermekkort idéző ízek futnak össze a számban. – „Kenyérrel kellene enni” – gondolom, de aztán továbblépek, s inkább feltörök egy diót, s diót eszem dióval.

Fél óra múlva, amikor újra a présház előtt állok és a vízen horgonyzó csónakokat nézem, megérint valami. Furcsa. Mintha látnám magamat kívülről. Abszurd, ahogy itt állok a távcsővel. Mit csinál az ember a hegyen? Miért nézi órákig, napokig a vizet, a madarakat, az ismerős diófákat, a vörösgyűrű, som-, a bodza- és a kökénybokrokat? Lehetnék másutt is, egy városban talán, klubban, kávéházban halk, emberi zsongással körülvéve. De itt vagyok a hegyoldalban, és a szomszédaim is itt vannak, ki már nyugdíjban, ki még tanárkodva, inspekciós orvosként szabadnapokat gyűjtögetve… Mi dolgunk itt a hegyen és a világban?

A hegyoldalból nézve a nyárfák csúcsa túl ér a nádason és belelóg a vízbe. Két nyárfacsúcs között megjelenik egy csónak, a fák fölé emelkedik és siklik a vízen befelé. A horgász sietősen húzza az evezőket. Érthető, a többiek már fogják a süllőket… Talán éppen az ő süllőjét fárasztja már valaki, amit elszalasztott a munkája miatt.

A lugas mellett leülök egy vörös kőre, s már nem a vizet, csak a közeli szőlőfürtöket nézem. A késő délutáni napfény mindent aranysárgára fest. A szőlő bogyói üvegesen áttetszőek. Meg lehet számolni bennük a magokat. Ahogy a tájból, ezekből a szőlőszemekből is csend és nyugalom árad. Jó lenne megőrizni ezt a szeptemberi pillanatot. Az egész délután, csak egy pillanat. Továbbnyújtani nem lehet, de a színeiből, csendjeiből, a szajkó szárnyának rebbenéséből, a víz kékjéből s a hátán horgonyzó csónakok kontúrjaiból jó volna eltenni nehezebb időkre is. Hogyan?… Hogyan?… Talán egy üveggolyóban.

Amikor a nap a fák mögé süllyedt, az egyik vitorlás árbocára felszaladtak a fehér rongyok, s a hajó elindult a déli part felé. A többiek maradtak.

Este félig-meddig már lefekvéshez készülődve Gozsdu Elek Weisz Annához írt leveleivel próbálkozom, de szomorúvá tesznek az író sorai. Inkább James Joyce Ifjúkori önarcképé-t lapozgatom, de nem tudok belemélyedni. Önkéntelenül is kifelé figyelek, a sötét hegyoldal hangjaira. A tücskök még mindig húzzák, de a kabóca ciccegése már fölébük kerekedik. Kutyák ugatnak, az erdő felől egy róka rekedt vakkantása is hallik néha. Tíz óra tájban két lövés dördül. Vadászok járják az erdő alját, vagy talán orvvadászok. A csősz is odaereszthetett egyet a kukoricát prédáló vaddisznók közé. Joyce sem megy ezen az estén. Leteszem, lépek kettőt a szűk szobában, s már feküdni készülök, amikor eszembe jutnak a süllőző horgászok, akiket egész délután néztem. A képnek most hiányzik az esztétikai vetülete. – „Süllőt kellene enni” – gondolom, de csak szalonna, sajt és néhány konzerv van a házban. Meggondolatlanul leemelem a polcról Tolnai Kálmán vad- és halételeket ismertető könyvét, és élvezettel olvasgatom: „…A felhasított és kellően megtisztított fogas húsát a gerinccsontról lefejtjük, és bőrét is lehúzzuk… Amikor a zöldség megpuhult, hozzáadjuk a megtisztított és gerezdekre vágott burgonyát, az ecetet, és néhány percnyi forralás után beletesszük a fogasszeleteket, és fedő alatt, lassú tűzön puhára főzzük…” – A zsalugáterra pillantva igyekszem elképzelni a fogasszeleteket. Meglepetten tapasztalom, hogy a szűkszavú, realista, szinte csak szakmai szöveg, nemcsak az ember képzeletét, de gyomornedveit is képes megmozgatni. Úgy látszik, nagyon lényeges, hogy az ember miről ír. Az írásmű tárgya meghatározó lehet. Pedig manapság nagy divatja van a míves „szövegnek”, melynek nincsen tárgya. A vajban sült fogas után elolvasom még A süllőfilé bakonyi módra című Tolnai-„novellát”, majd A forrázott fogas-nak is megadom magamat. A roston sült, szalonnával spékelt, jól beirdalt süllő legendáját már lámpaoltás után, félálomban élem át.

Másnap reggel süt a nap, amikor felébredek. Fénye van, de melege semmi. Párafelhők szakadoznak fel a vízről. Szememhez emelem a távcsövet, s a diófa két oldalán végigpásztázom a vizet. A „blokád” még tart. A csónakok bent horgonyoznak a párába takart vízen. Nem tudom eldönteni, hogy ezek már beeveztek újra vagy ki sem jöttek este. Átgubbasztották az éjszakát a nyirkos csónakokban? Rég tudom, hogy süllőt fogni, süllőre horgászni nem sport, nem horgászat, hanem vallás. – Nézem őket a messzelátó üvegén át, s elhatározom, hogy csónakba ülök és beevezek én is. Megtehetném, de nem mozdulok. Csak állok a hegyoldalban, és nézem a messzi hajókat, ahogy a napfénnyel átszőtt páraködben a víz fölé emelkednek. Olyanok most, mint egy Egry-festmény.

Tíz óra elmúlt, megreggeliztem. Rémlik, hogy tegnap készültem valahová. Hová vajon? Újra leakasztom a szegről a távcsövet, és kiállok a présház elé. A pára felszállt, jól látni a horgászcsónakokat. Kilenc csónak horgonyoz bent, hatan a diófa bal oldalán, hárman a másikon.