Pezsgő és mentőcsónak

A b-i strand büféje előtt fiatalok könyökölnek a pultokra, és pezsgőznek. Magasak a pultok, szék nincs, itt csak állva lehet inni. Jól érzik magukat. Vannak legalább nyolcan, fiúk, lányok, tizenöt évestől egészen a húszig. Négy üres üveg áll előttük, de csakhamar két újabb palack is előkerül, pukkan a dugó, nevetnek, leöntözik egymást a habzó pezsgővel. Valakinek nyilván névnapja van vagy felvették az egyetemre. Délelőtt van, alig múlt tíz óra. Stílus kérdése az ilyesmi, de mégis irigylem őket. Tudnak ünnepelni, nevetni, jó a gyomruk, meg tudják inni ezt a moslékot. Futólag is látom a márkát, ócska tankpezsgő, de itt százhúszért adnak belőle egy üveggel. Aztán eszembe jut, hogy két hete délelőtt hasonló korú fiatalokat láttam Z-ben pezsgőzni. Akkor is délelőtt volt. Nyilván ez most a „menő” dolog. Pezsgő délelőtt.

Igyekszem a képet elfelejteni, de fogva tart. Eszembe jutnak a pécsi évek, amikor szilveszter délutánján nevesebb kollégáimmal beültem a Nádor Kávéházba. Percek múlva megjelent a főpincér néhány üveg bejegelt pezsgővel, vörös borral, és suttogva közölte, hogy az igazgató úr küldi. Alighogy pukkant az első pezsgősüveg dugója, megjelent Kenedi Mihály igazgató úr, és leült hozzánk boldog új évet kívánni. Kenedi Mihály Pécsen akkoriban fogalom volt. Amikor bemondta a rádió, hogy Amerikában lelőtték Kennedy elnököt, a szálloda dolgozói közül többen azt hitték, Kenedi Mihály igazgató urat lőtték le. Zseniális üzletember és szállodás volt. Belehalt aztán. Belehalnak az emberek.

Napok múlva a z-i tanácselnök elpanaszolta, hogy a község három strandjára mentősöket keresnek. Nemigen vállalják. Sokszor nincs is mentős. Igaz, a fizetés nem nagy, de csaknem háromezer forint. – Eszembe jutottak ekkor a pezsgőző fiatalok, aztán a hátizsákos, stoppos, söröző fiatalok, majd az egészen szegény fiatalok, akik lopásokból tartják fenn magukat. Miért nem vállalnak valamilyen munkát a Balaton mellett? Bármelyik építkezésen örömmel fogadnák őket. Helyet kaphatnának a szolgáltató iparban, még a vendéglátásban is. Elmehetnének strandgondnoknak, takarítónak, csónakkölcsönzőnek és mentősnek. De nem mennek. Csak kevesen vállalnak munkát. – Az én gyermekkoromban még ez volt a legcsábítóbb nyári diákállás. A mentős egész nap csónakázhatott, fürdött, vízen volt, nyaralt. Azért kapta a fizetését, hogy nyaral. Minden év tavaszán öldöklő harc kezdődött a nyári mentős állás megszerzéséért. Akinek sikerült, boldog volt, úgy érezte, hogy ő lett az élet császára.

Évekig szuggerálták nekem, hogy egy nagy generációs szakadás korszakát éljük. Nem akartam elhinni, de így van. Nemcsak a nyolcvanévesek és a harmincöt évesek között van a szakadék, hanem a negyven- és a harminc-, a tizennyolc és a huszonnyolc évesek között is. Nem értjük egymást, és remény sincs arra, hogy megérthetjük. Aki abban a szerencsés helyzetben van, hogy soha nem B-listázták, soha nem rezzent össze, amikor megállt egy autó a lakása közelében, soha nem bujkált, éhezett, összeomlott bérházak alatt nem várta a katonákat, hogy kiássák a romok alól, aki nem szenvedte végig a különböző rendszerek diszkriminációs politikáját, s anyagi gondjai sincsenek, az aligha ért valamit abból a megkeseredett mosolyból, ami az ötven-hatvanévesek arcán ül.

Sokan fáradoznak a generációs ellentétek elsimításán. Kár az erőfeszítésekért, mert az ellentéteket nem lehet elsimítani. Hagyni kell, hogy a hegyek szétváljanak, s a völgyekben pusztuljanak a tanyák. Ez az élet rendje. Sajnos a fiatalok (ugyanígy mondhatnám, hogy az öregek) egymást sem értik, szeretik. Düh, gyűlölködés és áttekinthetetlen harc osztja meg soraikat. Jellegzetes magyar helyzet. – Ez utóbbi engem megnyugtat. Nincs új helyzet, nincs semmi különös. Csak a szokásos magyar szituáció. Elmarakodunk valahogyan, s a pillanatnyi előretöréseink a sógor, testvér, hajdani jó barát kertjébe, és sajnálatos csatavesztéseink színezik életünket. Bizonyos idő után majd úgy tűnik, ez volt életünk értelme. Pedig az élet értelme valami más lenne, talán egy lépés vagy fél lépés a tökéletesebb felé.