Pálinkafőzdében

Már egy órája el kellett volna indulnom a pálinkafőzdébe, de véletlenül levettem a polcról egy tavalyelőtti könyvet, s elkezdtem újraolvasni. – „Miért tetszett két éve a Ragtime?” – tűnődve belelapoztam, s nem bírtam letenni, míg csak Harry Houdini szabaduló bűvész felöltözve elő nem került a Gyilkos-sor cellájából. A hegyoldalból leereszkedve, már a húsz kilométernyire magasodó másik hegy felé autóztam, melynek tövében található a környék egyetlen szeszfőzdéje, de még mindig magam előtt láttam Houdinit, amint kilép a cellaajtón, s a homályos folyosó túloldalán megpillantja a híres gyilkos, Harry K. Thaw széles arcát, ahogy kivilágított cellájában fehér abrosszal leterített asztal mellett ül, ételmaradványok és üres pezsgőspalackok között.

Az emberi kapcsolatok, találkozások szövevényét átszínezik a nagy abszurdumok. Osztrák és nyugatnémet autók áradatában, váltakozó sebességgel gurultam a hegy felé, melynek tetején messziről látható omladékfalak állnak. Mindenkiben lakik egy szabaduló bűvész, egy töredék Houdini, képzelgés, esetleg vágy formájában. Ezek a BMW-be, Opelba zárt németek is szabaduló bűvészek, csak amíg Houdini kényszerzubbonyból, páncélszekrényből, börtönhajóról vagy a Mississippibe dobva a bilincseitől szabadult meg, ezek néhány hétre a borbélyüzlettől, tervezőasztaltól, bukmékerirodától, tőzsdétől.

Lapos, szerény épület a szeszfőzde. Először a kazánházba tévedtem be, s csak aztán léptem fel a csúszós rampára, hogy a szeszfőzdébe jussak. Szürkére festett csövek, mennyezetig érő henger alakú tartályok között találtam magamat. A fal előtt, melyből ajtó nyílott az alacsonyabban fekvő szobába vagy műhelybe, esetleg irodába, egy asszony állt várakozva. Mellette ketten dolgoztak, pálinkát öntöttek egy rézedényből a műanyag kannákba. A fiatal, bajszos férfi öntögette a szeszt, a testesebb, idősebbnek látszó fogta a tölcsért. Köszöntem, de nem érkezett rá válasz, fel sem pillantottak. A pálinka olyan tisztának tűnt, mint a forrásvíz. Néztem, hogyan örvénylik, kavarog a tölcsérben. Néha megcsobbant, majd gyöngyöző hangot adott.

– Hol találom a főnököt? – szólaltam meg újra.

– Tessék, én vagyok – mondta a fiatalember, s a rézedény fölül futólag rám pillantott.

– A szomszédomnak van száz liter ízhibás bora, szeretné lefőzetni. Mikor tudnák vállalni?

– Majd, ha a seprőt főzzük, még a törköly sem fogyott le.

Amikor megtelt a műanyag edény, áttették a tölcsért egy másik kannára. Csobogott a pálinka tovább. Eszembe jutott a pécsi szeszfőzde, aztán másik kettő Baranyából. Azoknak más volt a hangulata. Több volt a vörösréz. Rézcsövek tekeredtek a rézüsthöz. Tölgy- és akácfa hordóban érlelték a lefőzött pálinkát. Ősszel a szilvacefre illatát utcahosszat lehetett érezni. S a szeszfőzdében dolgozó emberek is derűsebbek voltak.

– Mikor kezdik a törkölyt főzni? – kérdeztem.

– Érdeklődjenek tizenkettedike után.

– Viszontlátásra – mondtam, és kifelé indultam.

S ekkor, ahogy egy fakádra esett a pillantásom, eszembe jutott S. Z. kollégám, aki egyszer „író-olvasó” találkozót tartott a szeszfőzdében. A rampáról még visszanéztem, s a főnök arcán láttam, hogy itt ilyesmire aligha kerülhetne sor. Már az is nagy esemény lesz, ha a szomszéd borának lepárlására sor kerül.

Beültem a kocsiba, és hazaindultam a másik hegy oldalába. Újra belekeveredtem a BMW-k és Opelok áradatába. Állandóan lassítottak, nézték a tájat, aztán megálltak, tanácskozni, enni, sört bontani. Döcögtem velük, megálltam, mert előzni nem lehetett. S közben egyre jobb lett a kedvem, mert magam előtt láttam S. Z.-t, ahogy elindult a megye egyik szeszfőzdéjébe riportot írni. V. J. kollégát is magával vitte, akit akkor a falusi sportmozgalom foglalkoztatott.

S. Z. személyiségének több rétege is volt, s 1964 táján, amikor a laphoz került, éppen az újságírás és az irodalom iránti vonzalma látszott előtérbe kerülni. Történeteit, melyeket szívesen mesélt, érdeklődéssel hallgattuk. Mindig éreztette, hogy többet is tudna még mesélni, de nem mesél. Korábban a biztonsági szolgálat tisztje volt, amit az ötvenes években ÁVH néven ismertünk. S. Z. szolgálata nehéz volt, sokszor kimerítő. Ha Rákosi Mátyás operába ment, ő már egy órával korábban bent ült a csillárban, és fegyverrel a kézben figyelt az előadás végéig. – Az is előfordult, egy másik színházban, hogy előadás előtt át kellett lapátolnia nyolcvan mázsa szenet, mert bejelentés érkezett egy robbantásos merénylet tervéről. Színházhoz öltözve, sötét ruhában, fehér ingben lapátolta át kollégáival a szenet. Semmit sem találtak. – S. Z. megjelenése nem keltett különösebb izgalmat a lapnál, mert akkoriban tanárok, bányászok, mezőgazdászok, leszerelt katonatisztek és leszerelt pártfunkcionáriusok is megpróbálkoztak az újságírással. Sokuknak sikerült, s ma is a pályán vannak, akiknek nem, azok eltűntek az élet dzsungelében.

S. Z. gondosan felvette a riportot a szeszfőzdében, s a végén néhány pohárkával elfogadott a friss szilvából. Közben V. J. is befutott, s összemelegedtek a vezetővel. Szóba került ez is, az is, de főleg az újságírás és az irodalom. S. Z. szerényen bevallotta, hogy új novellája éppen vele van az aktatáskájában, s ha a főnököt érdekli, szívesen felolvassa. Esetleg meghallgatják a többiek is. Így aztán a szeszfőzdében leállt a munka. Az emberek összegyűltek a csövek alatt. A főnök egy felfordított fakádat rakatott a fal mellé, S. Z. és V. J. azon foglaltak helyet, először a lábukat lelógázva, később törökülésben. S. Z. felolvasta a novelláját. A szeszfőzde munkásai moccanatlan arccal végighallgatták, s végül főnökük biztatására kérdéseket is tettek fel. Hosszan elbeszélgettek az élet és az irodalom kérdéseiről. A szilvapálinkából is kortyolgattak közben.

Arra már nem emlékszem, hogy mi lett a riport sorsa. Elkészült, vagy a noteszban maradt? – Annyi biztos, hogy ebben a baranyai szeszfőzdében változatlan minőségben főzik a szilvóriumot azóta is.

Tizenhatodikán újra elmentem a szeszfőzdébe. Kint a rampa mellett vaskádak álltak tele seprővel. A barna, moslékra emlékeztető lébe vastag gumicsövek lógtak. A szivattyúk éppen pihentek. Bent csak egy munkást találtam.

– Jó napot kívánok, a főnököt keresem – mondtam.

– Ott van a tartályokon túl.

Átbotorkáltam az edények, tartályok és csövek között. A fiatal főnök keskeny asztal mellett állt, és egy üveghengerben vizsgálgatta a frissen lefőzött szeszt. A barna moslékból átlátszó, kristálytiszta folyadék keletkezett. De szagtalan volt, hiányoztak a levegőből az illataromák.

– Jártam itt nemrég… A szomszédomnak van száz liter bora, szeretné lefőzetni. Mikor tudnák vállalni?

– Nem tudjuk vállalni, tele vagyunk. Júliusban lefőzzük, amit előjegyeztünk, aztán leállunk karbantartásra. Talán majd szeptemberben.

– Csak száz literről van szó.

– Egyetlen litert sem tudunk vállalni.

Álltam még néhány percig a szeszfőzdében, kóstolgatva az érzést, amit az elintézhetetlen ügyek okoznak. Mit is tehet az ember? Végül köszön és elmegy.

Délután tovább olvastam Doctorow regényét. Elég szörnyű. Houdinit elássák, és nem tud kiszabadulni a föld alól. Úgy kellett megmenteni. Vért köpött.

Milyenek az esélyei egy szabaduló bűvésznek? Vannak helyzetek, amelyekből már nem lehet kiszabadulni? És aki nem szabaduló bűvész, csak szeretne valamiből kiszabadulni? Houdini, hogy megszabaduljon a vetélytársaitól, egyre nehezebb helyzeteket vállalt. A nehéz helyzetek manapság maguktól adódnak. Tavalyelőtt estétől reggelig elolvastam Doctorow könyvét. Most csak kóstolgatom, mint egy régi hangulatot. Közben a mélyből pillanatokra elősejlik a pálinkafőzde is. Valószerűtlen az egész, talán nem is jártam ott. A régit, ahol S. Z. felolvasott, létezőbbnek érzem. Úgy látszik, végül egy ragtime-dallam lesz mindenből.