Erdőben

Bartha László, amikor Tihanyban élt, a Balatont festette, főleg a befagyott vizet, a repedezett jégtáblák szürkészöld, félig behavazott világát. Kőszegen erdőket fest, az erdők nyugalmát, csendjét, a százéves tölgyesek nyögését. Szeretem ezeket az erdőket. Paál László erdői mások, de szerettem őket, s az orosz erdőket is. Igor Grabar nyírfasorai között gondolatban elindulok valahová, Olga Brendel topolyafái alatt megállok, s a lombok között az ég kék darabkáját keresgélve várok valamire, ami biztosan bekövetkezik és boldoggá tesz.

De milyen erdő ez, amiben én most megyek? A cserfák görbülten nőttek, a kőris elbokrosodott, s belegabalyodott a kökény és a vadszeder bozótjaiba, a gyertyánfák is több ágra szakadva nőnek, alul görbén, csak a fény közelében kiegyenesedve. Mintha sarjerdőben járnék. De egyszer csak körte- és cseresznyefákra bukkanok. Bent állnak a gyertyános közepén, derékig süllyedve az aljnövényzet kusza dzsungelébe. Aztán újra cseres következik, néhány hegyijuhar, szórványosan feketefenyő is akad, aztán újra görbén nőtt gyertyánok, majd egy félig kipusztult odvas törzsű diófa, mögötte beszakadt tetejű romos présház áll. A vörös homokkőből rakott falak félig már leomlottak, négyszögükből, a beszakadt tetőn át büdös levelű ecetfák nőttek ki. A romos présházon túl, kökény- és gyertyánbozóttal körülvéve fiatal diófa áll. Talán tízéves lehet. Látszik, hogy magról nőtt, valamelyik erdei madár elejtett egy szem diót. Errefelé olyan a föld, mintha hullámzana. Dűnék húzódnak a fák alatt, hajdani bakhátas szőlőrendek. Néhol még akad egy-egy karó, elvadult tüke. A szőlőindák felszaladtak a faágakra, leveleiket gubacsatka és klorózis kínozza, de azért továbbkapaszkodnak felfelé. Hová kúsznak vajon, miben reménykednek? – Különös terrénum, ahol járok. Nem is tudom, hogy erdő vagy mező. – Valamikor nyilván mezőnek nevezték, s így szerepelt a kataszteri térképeken is. De aztán tagosították ezeket a földeket, vagy egyszerűen csak elhagyták a téeszbe tömörült földművesek. Vagy talán meghaltak az öreg gazdák, s a munkájukat nem folytatta senki?

Az erdő már jó húsz éve elfoglalta ezt a mezőt, de aztán kivágták a fákat, mintha folytatni akarnák a földművelést. De nem folytatták. A tuskókból, gyökerekből kisarjadtak a cserfák, kőrisek, gyertyánosok. Most aztán mezőnek nem mező ez a földterület, de erdőnek sem igazán erdő. A diófák csodálkozva néznek a kőrisekre, s a kőrisfák a mélyből felkapaszkodó szőlőindákra. Mintha zavarban volnának a fák és a növények. Nőjenek, vagy várjanak még? Erdővé válhatnak, vagy egyszer csak újra megjelennek fűrészgépeikkel a favágók? És közben múlnak az évek.