A gyík viszonya a világhoz

Amikor az ember túlterhelt, végkimerült vagy nem igazodik el a kor legújabb eseményei között, ösztönösen megpróbál kilépni a folyamatokból. Leugrik a vonatról, ami az ismeretlen felé rohan alig kivilágított állomásokon át, bizonytalan kezű váltókezelők őrházai között. Bent kanalazzák a kolbásszal ízesített krumplipaprikást, elégedetten böfögnek. Az utazó homlokán verejtékcseppek jelennek meg. Az emberiség történelmében ez szokványos állapot, de egy konkrét korszak emberének mindig új. Általában annyira hisz a modern közlekedésben, hogy még szégyenkezve sem képes a robogó vonatról lelépni, de alig várja, hogy megálljon valahol egy pillanatra. S akkor leszáll egy doboz cigarettáért. Hosszan keresgél a zsebében aprópénz után, s a kirakat üvegében lesi, hogy mikor indul tovább a vonat a csomagjaival. És megkönnyebbül, amikor a vonat nélküle elindul, s a poggyászai odavesznek.

Nekem például most egy cikket, néhány oldalnyi szöveget kellene megírnom, de képtelen vagyok rá. Leszállok cigarettáért. Egy félkéz kosárral a kezemben elindulok az erdő felé. A menekülési ösztön nálam a gyomor-flórákon keresztül jelentkezett. Megkívántam a gombapörköltet. Kis bizsergést éreztem a gyomromban, s csakhamar megjelent előttem a zöld hátú galambica. Aztán a szellemi szemrevételezés után a vargánya, majd a rókagomba is. Elképzeltem ezt a keveréket vöröshagymával ízesítve, paprikás zsírban megpörkölve, sűrű tejföllel leöntve. Ilyenkor az ember elindul az erdő felé.

Utam csiharrá vált szőlőkön, kerteken, az irtásokon kinőtt csenevész sarjerdőkön, csepőtéseken vezetett át. A meredek, gödrös, sziklás hegyoldal megizzasztott. Megálltam lihegni. A lekopaszodott vörös homokkő sziklákat nézegetve eszembe jutott régi ismerősöm, a zöld gyík. Csodáltam ezt a gyíkot! Ha erőim elapadtak, mindig letértem az ösvényről, és elzarándokoltam az apró sziklához, mely egy három ágra szakadt gyertyánfa közelében meredt elő a földből. Emberi szemmel nézve szerény kis szikla volt ez, de permi homokkőnek látszott. Ez alatt lakott a zöld gyík. Először a homokkő tetején pillantottam meg, napozott. A vadászatot már befejezte, elnyelt néhány erdei legyet és szöcskét. Pihent. Pikkelyes hátából, mancsaiból, szeméből nyugalom áradt. Pedig fent, igaz, elég magasan egy békászó sas keringett. A sas a hegytetőn, a Nyálas-tó közelében lakott. A zöld gyík nem érezte a veszélyt. Vagy bátor volt? Bízott a reflexeiben? Nem tudom, de nyugalmát megirigyeltem. Arra gondoltam, hogy talán így kellene viszonyulni a világhoz. – Később, amikor a hegyről lejöttek a rókák a falu széléig, és szinte teljesen kiirtották a fácánokat, az elszaporodott rézsiklók pedig kifosztották a madárfészkeket, s a vörös vércsék a fürge gyíkokat is megritkították, úgy éreztem, hogy a zöld gyík nyugalma túlzott. Nem értettem, hogy miben bízik, vagy mit hisz magáról. – De kis vadászatai után még mindig kifeküdt sziklájára és napozott. Napozott, napozott éveken át. Alkalmazkodóképessége persze nagy volt. Mindig a környezet hőfokán tudta tartani saját testhőmérsékletét. Ha lehűlt a világ, lehűlt ő is, ha felmelegedett, a környezet hőszintjére hevítette a testét. Úgy gondolta, hogy ez elég. Évekig igaza volt. Tiszteltem magabiztosságát és nyugalmát.

A háromágú gyertyánfa felé pillantottam kíváncsian, s kis tétovázás után az ösvényről letérve elindultam a zöld gyík sziklája felé. Óvatosan lépkedtem, mert természetes nyugalmi állapotában szerettem volna megpillantani. Két-három méterre a sziklától egy cserszömörcebokor takarásában meghúzódtam, s csak percek múlva pillantottam ki a lombok mögül.

A homokkő sziklán nyugodt méltósággal napozott a zöld gyík. – „Hát igen, példakép lehetne ez a nyugalom” – gondoltam, de amikor alaposabban megnéztem, csodálkozva láttam, hogy a farka csonka. Hiányzik a fele, szinte az egész. Csaknem tőből leharapta valami. A gyíkok párzás idején elég rondán verekednek. Valószínűleg az egyik baráti gyík harapta le a farkát. De hol a párja? Ilyen időben párosával szoktak napozni… Nem látom a párját… A gyíknét, úgy látszik, elszerették tőle, vagy megette egy vörös vércse. – Rosszul látnék? Kicsit jobban kidugtam a fejemet a bokor mögül, s a vállammal megérintettem a cserszömörce levélerdejét. A zizzenésre a zöld gyík felkapta a fejét, aztán hirtelen a szikla széléig szaladt. Kis zöld fejét idegesen kapkodta jobbra-balra. – „Hová lett a tavalyi nyugalom?” – csodálkoztam. – Úgy látszik, a napos hegyoldalban valami történt… Valami, amitől a zöld gyík is elvesztette a nyugalmát.

A cserszömörcebokor mögül visszahúzódtam az ösvényre, s kedvetlenül folytattam utamat az erdő felé.