A fakír öröksége

Az éjszakai szélvihar után kellemes, szinte hűvös a levegő, de mire a mogul birodalom hajdani fővárosába megérkezünk, újra éget a nap, átforrósodik a táj. Agrából autózunk Nagy Akbár vörös homokkőbe faragott, különös szépségű városa, Fatéhpur Szikri felé. A harmincöt kilométernyi zötyögős utazás tele van indiai hangulatképekkel. Ablaküvegnyi miniatűrök villannak fel: A mező szélén színes száriban asszonycsoportok állnak, körülöttünk városba igyekvő tongák, biciklisek, túlterhelt szamarak karaván-népe árad. A falvak közepén néha tumultus kerekedik, a kordésok elakadnak a bivalycsordában, mi a kordésokban, a biciklisek pedig bennünk. Így néhány percre benézhetek a ponyvák alatt működő „teaház”-ba, a gyümölcs- és főzelékárusok rögtönzött pavilonjaiba, mi több, még a „borbélyműhelybe” is. Mindehhez nincs szükség tolakodó indiszkrécióra, elég, ha az ember kíváncsian maga elé néz. A száraz évszakban India-szerte az utcán zajlik, bonyolódik az élet. A „borbélyműhely” például ezen a reggelen egy nagy lombos fa alatt működik, a falu főutcáján. A mester az asztalra támasztott egy nagy tükröt, s vendégét, aki az útnak háttal ül, a legnagyobb dudálás, bivalybőgés és emberi hangoskodás közepette is nyugodtan borotválja. A fa törzsére akasztott színes plakát üdítőitalt reklámoz. – Kint a mezőkön is sok az ember. Állatokat hajtanak, a tarlókon asszonyok, gyermekek gugorcolnak, térdelnek, s az aratáskor kipergett gabonaszemeket szedegetik össze. A falvak szélén vízhordó asszonyokkal, gyermekekkel találkozunk. Az amfora alakú, máskor a magyar szilvalekváros fazékra emlékeztető rézedényeket az asszonyok a fejükön, a gyermekek a vállukon viszik. Időnként vízhordó férfiakat is látunk, akik ügyesen használják a kerékpár csomagtartóját.

A kontúrok reggelente élesek, mégis inkább csak az út menti földeket, fákat tudom szemügyre venni. Csatorna szeli át a mezőt, partján férfiak és nők közelednek az agrai úthoz. Pár kilométer után egy fát pillantunk meg, melyen elnehezedett, kopasz nyakú dögkeselyűk ülnek. Vetnek ránk egy futó pillantást, aztán újra csak befelé tekintgetnek a mező mélyére. Közel Fatéhpur Szikrihez fiúk, növendék legények és medvék lépnek ki a fák alól az út szélére. A fiúk medvéket táncoltatnak. Csalódottan integetnek az autók után. Jó lenne megállni, de mire ezt végiggondolom, medvéstől belevesznek az út porába.

Agrába mindenki a Tádzs Mahál miatt utazik, de így utólag az az érzésem, hogy Fatéhpur Szikri meglepőbb. Vörös homokkőbe faragott emberi történelem. Város, mely magába foglalja az emberi nagyság, uralkodni vágyás, a hatalom és a győzelmi érzés minden jellemvonását, de a gyengeség, bölcsesség s a mulandóság előjeleit is. Bejárjuk a királyi épületeket. A legenda szerint a környéken élt egy szent, Szálim Csiszti sejk, akit Nagy Akbár felkeresett gondjával. Szálim Csiszti megáldotta a császárt, és megszületett a rég várt örökös. Ekkor a császár állítólag úgy határozott, hogy a szent lakóhelyén építtet fővárost. Ennek a szent aligha örült, de a császári parancsra lefaragták a sziklahegy tetejét, és rövid idő alatt felépítették az egyik legszebb császári várost. Baktay szerint inkább arról volt szó, hogy a császár, aki Timur Lenk leszármazottja volt, a nagyapjának akart győzelmi emléket állítani az új főváros felépítésével. Baktay szófejtésében a főváros első szótagja a „Faté” arab eredetű, a „pur” viszont szanszkrit. Akárhogy történt, a városalapításba Szálim Csiszti is belekeveredett, s neki nemcsak a szelleme, de a sírja, mauzóleuma is uralja a falakat. Nagy Akbár rosszabbul járt, Szikandra határában felépített mauzóleumát dzsát martalócok kifosztották, testének maradványait elégették.

Furcsa érzés a mogul birodalom holt városában bolyongani. Épek a falak, helyükön vannak a márványrácsok, sok helyen az ékkövek is. Épek a magánlakosztályok, a nyilvános kihallgatási csarnok a körfolyosóval, szinte új. Hogyan lehet ennyire ép, ami több mint négyszáz éves? De ebben a vörös, építészeti kőcsodában nem élnek emberek. Fatéhpur Szikri, úgy mondják, ötven évig volt főváros, aztán minden különösebb átmenet nélkül megszűnt. A legenda szerint vízhiány keletkezett, de azt is hallani, hogy Akbár parancsot adott az elköltözésre: „Fatéhpur megszűnik élni!” A császár Agrába tette át székhelyét, s magára hagyta a szentet, aki lényével a városalapító tervet inspirálta. Szálim Csiszti sejk „mauzóleuma” ma is ott áll a mecset udvarán, csipkézett márványfalak között.

A mecset környékén bőven akadnak zarándokok. Csak egy kis pamutszálat kell az egyik márványáttörésbe fűzni, s akkor a szent áldása nyomán a gyermek fogantatása biztos. A statisztikai adatokat átfutva úgy tűnik, jól működik a szent. Jobban, mint a kormány, amelyik éppen az ellenkezőjén fáradozik. A szent dargájából kilépve körülnézünk a téren. Húszméternyire egy medence süllyed a kövezetbe. Bizonytalan mélységű halványzöld víz tölti ki a medret. Partján egy fehér ruhás, szakállas öregember végzi szertartásos mozdulatait. Megmossa az arcát, lábát, aztán a tenyerébe merített vízből szürcsölget néhányat. Meditál közben, velünk nem törődik. Fatéhpur Szikri kihalt, de mondják, hogy a mecset táján mindig vannak emberek… Most is vannak. Megszállottak, fakírok. Amint átlépünk a Buland Darváza alatt, elszaporodnak körülöttünk az emberek. A győzelmi kapu alól nézve fenségesen bontakozik ki a táj. Az Indiába betört mogul vezérek úgy látszik, értettek a lélektanhoz.

A régi Szikri falu népe félig-meddig beköltözött Nagy Akbár építményeinek oldalába, fülkéibe. Agyagfalak szervesülnek a vörös homokkővel, a hindu nép látszólag ügyet sem vetett a mogulok hódításaira. Átvészelték, aztán ugyanúgy alakítgatták életüket, mint korábban. A vörös homokkő falak alatt gyermekcsapatok vonulnak, fejükön kosárral. A kosárban megszáradt tehénlepényt visznek. Ezzel tüzelnek Nagy Akbár falai alatt. Lefényképezem őket, aztán egy olajbarna, aranyos vízhordógyereket is lekapok. Talán hatéves lehet, de már a vállán hozza a vizet, ahogy ezt az élet törvényei errefelé megkövetelik. A falak alatt egy víztároló áll, éppen mosnak benn, amikor odaérünk. Jó lenne tudni, hogy a víz kezelése, felhasználása ezen a vidéken hogyan is történik. Nem sikerül megállapítanom, mert előkerül a győzelmi kapu alól egy fakír. Izmos, vörös szakállú férfi. Ha ez a világ olyan lenne, mint negyven évvel ezelőtt, akkor azt gondolnám, hogy ez egy hadzsi. Baktay összefoglalása szerint ugyanis a jó muzulmán életében legalább egyszer elzarándokol Mekkába, s utána hennával vörösre festi a bajuszát és a szakállát. – Négy-öt méterre megközelít és angolul magyaráz. Lehet, hogy hadzsi, de az is lehet, hogy egy ír kalandor leszármazottja. Hadzsi is lehet, ki tudja ezt Indiában? Nem akarja, hogy lefényképezzem, viszont egy „jó” üzletet ajánl. Felmegy a kapu melletti vörös falra, s onnan két dollárért beleugrik a víztárolóba. A ruhát öblögető lányokra pillantok, aztán a fakírra, és megrázom a fejemet. Úgy érzem, megmentettem az életét. De neki más a véleménye. Újra elmagyarázza az egészet, mindenképpen le akar ugrani. Amennyit én értek angolul, nekem ugyan magyarázhat… Segítségemre siet a követség egyik munkatársa. Kiderül, hogy nagyon jó üzletet ígér a hadzsi, mert nem elkapkodva, felületesen ugrik le Nagy Akbár falairól, hanem pontosan a víztároló közepébe. Ezt már nekem is át kell gondolnom, a víztároló közelébe lépdelek és belepillantok. Talán méternyi víz van benn. Feltámad bennem a lelkiismeret. Ezért nem fizetek, ha a hadzsi ad nekem két dollárt, akkor sem engedem leugrani. A hadzsi csalódottan néz bennünket. Az egzisztenciájáról van szó. A sértődés és a várakozás között ingadozva félrevonul, de nem távolodik el. Valaki aztán elmagyarázza, hogy generációkon át öröklődik a leugrás joga, ez itt egy féltett üzletág, szakma. És helyhez kötött.

A fakír két dollárja kapcsán, melynek kasszírozása bizonytalan időre elhalasztódik, idézek néhány számot a Census of India 1981-es adataiból. Teljes munkaidőben dolgozik az összlakosság 33,44 százaléka, csak marginálisan foglalkoztatott 4,11 százaléka, a lakosság 62,45 százaléka a nem dolgozók kategóriájába tartozik. Ez persze egy 700 milliós nép esetében nem ilyen áttekinthető, mert a teljes munkaidőben foglalkoztatottak számában szerepel az egész mezőgazdasági lakosság, a fakír pedig valószínűleg a munkanélküliek között. Pedig a fakír a jelek szerint jobban él, mint a föld nélküli vagy a tenyérnyi földecskéjét művelő parasztok.

A több mint kilencmilliós Calcutta, a nyolcmilliós Bombay után a maga szerény ötmillió-nyolcszázezres lakosságával Delhi csak a harmadik legnépesebb város Indiában. A statisztikai adatok szerint Delhiben egy négyzetkilométerre 4178 ember jut. Egyik este, tíz óra után a barátaink elvittek bennünket az óvárosba. Nem tudom, hogy a városnak ezen az érdes részén hány ember jut egy négyzetméterre, de ilyen emberdzsungelben még soha életemben nem jártam. Éppen ébredezett a város, mert a nappal forró óráit átaludták. Családok ültek, feküdtek, éltek a maguk járdarészén. Árusok tülekedtek előre, riksák bolyongtak utasaikkal az éjszakában. Gyümölcs- és vízárusok kínálták portékájukat. Köztük tehenek, flegma kisborjúk, sovány kutyák őgyelegtek. És emberek, mindenütt emberek. Emberek aludtak a fuvar nélkül maradt riksában, s az út két oldalát elválasztó betoncsíkon is. Dr. Major István a Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ igazgatóhelyettese rámutatott egy-egy vízárusra, riksatulajdonosra: „Ezek már egzisztenciák… Egy riksa itt kincs.” – Major István másnap a bazárban bemutatott egy fiatalembert, aki másfél év alatt előretört az üzleti életben. Éppen a harmadik boltját készült megnyitni, s amíg válogattunk a portékái között, elnézést kért, hogy nem működik még a légkondicionáló berendezés. – Ez is India. Az óváros embertömege ugyanúgy hozzátartozik ehhez a világhoz, mint Adzsanta és Ellora sziklatemplomai vagy a Tata Alapkutatási Intézet Bombayben, melynek belső falain modern, kincseket érő festmények lógnak. És Fatéhpur Szikri is India.

A fakír, akiről vörös szakálla láttán nyugodtan feltételezhetjük, hogy hadzsi, lemond rólam, behúzódik a Buland Darváza árnyékába. – Visszaautózunk Agrába, hogy megnézzük India két csodáját, a Dzsama-folyó partján felépített Tádzs Mahált és a vörös erődöt. Újra találkozunk a medvés gyerekekkel, s a fa tetején várakozó dögkeselyűket is megpillantjuk. A tarlókon itt-ott egész családok gugorcolnak, gyűjtögetik a kipergett szemet.