A Gumti partján

Félórája nézegetjük a krokodilokat. A krokodilfarm a helyi kormány vendégházától talán kődobásnyira van. Délután két óra lehet, tikkasztó, párás hőség, igyekszünk a pálmafák alá húzódni, de ez nem mindig sikerül. A krokodilfarm parancsnoka egy kapitány. Jól vasalt, gondozott egyenruhában kísér bennünket, pálcáját feszes eleganciával a hóna alatt tartja. A hadsereg országszerte külön gazdasági szervezetet képez, Uttar Pradesh fővárosában például krokodiltenyésztéssel foglalkozik. Sok kis krokodilt láttunk, kétmétereseket és egészen nagyokat. A legnagyobb krokodil medencéje előtt hosszan állunk, mert ezt a vendégház előtt kanyargó folyóból fogták ki a napokban. Hát ezzel bizony már nem szeretnék a vízben találkozni. A nagyobb krokodilok nemcsak a halakat nyelik el, hanem a folyóra járó kisebb állatokat is. De hogy milyen krokodilnemzetséghez tartozik, azt nem tudom megállapítani… Pedig illene, ha egyszer idekeveredtem. A szakirodalom szerint errefelé él az indus krokodilusok rendjének legfőbb nemzetsége. A gaviálok feje erősen megnyúlt, csőrszerű a vége, kiszélesedik. A gaviálok a Gangeszben és a Brahmaputrában élnek, s az indusok szent állatként tisztelik. – Ennek itt nincs sok jele, de én azt sem tudom megállapítani, hogy ez a kecskezabáló vízilény gaviál vagy csak egyszerű krokodil. A feje valóban csőrszerű és kiszélesedik. Eléggé izzadok, s a fáradtság elbizonytalanít. Ha gaviál, akkor gaviál, ha nem, akkor csak krokodil. Már-már belenyugszom az indiai krokodilhelyzetbe, amikor valaki hozzám fordul, és megkérdi, hogy nálunk mekkorára nőnek a krokodilok. – Hát ez a helyzet.

Napok óta hajnalban kelünk, kiautózunk a repülőtérre, hogy elutazzunk valahová. Már mindenki ismer bennünket a delhi repülőtéren, hordárok, légikisasszonyok, pilóták köszöngetnek. Családias az egész, s ez megkönnyíti utazásunkat. Khadzsuraho, Agra, Lakhnau, Aurangábád, Bombay. Leszállunk, felszállunk, várakozunk a porvihar miatt.

Lakhnauba ünnepélyesen érkezünk meg. A politikusok, szellemi emberek fehér gyolcsruhában várnak bennünket a repülőtéren. Virágfüzérek kerülnek a nyakunkba, miniszterünk, Pozsgay Imre a megtiszteltetés koszorúit, szinte úszóövként viseli a nyakában. Már kezdtem félni, hogy „süllyedünk”. De nem, minden rendben volt. Érzékeltük azonban, hogy izgatott a légkör. Mintha tétje lenne a mozdulatoknak, szavaknak. Miniszterünket betuszkolják egy szép autóba, aztán beugrálnak melléje, és a szomszédos kocsikba a legfontosabb emberek, s már-már úgy látszik, hogy virágfüzérekkel a nyakunkban ott maradunk a repülőtéren. De valahol mocorgott a központi akarat. Megáll az autósor, kiszállnak a prominens személyiségek. Valaki diszkréten végrehajtja az átcsoportosítást. – Lakhnau katonai kerületei tiszták, rendezettek, a kereskedelmi negyedek mozgalmasak. Az árusítóbódék az út mentén sorakoznak. Többségük négy karón áll, és egy, másfél méteres a szélessége. A kereskedő nem kint vagy mellette áll, hanem bent ül jóga tartásban. Ez itt természetes állapot. Ha megjön a monszun, víz alá kerül az egész utca. A kereskedő a monszun alatt is árusítja a portékáit, de csak felkészülve, védekezve vállalkozhat erre.

A szálloda, ahol kézmosásra, majd reggelizésre nyílik alkalmunk, kényelmes és modern. A reggelizőhely parkra néz. Az üvegfalakon át a fák lombjain túl egy régi épületre látok, melynek kőfalán majmok szaladgálnak. Rudyard Kipling világából egy darab. Sózott vajjal megkent pirítóst rágunk, s a tea kortyolgatása közben előkerülnek az újságok is. A National Herald helyi mutációja a világpolitika eseményeit gyéren méri, megtudjuk viszont, hogy az elmúlt évben az állam területén 243 rablót öltek meg a rendőrök, 635 összecsapás volt, melynek során 15 rendőr is az életét vesztette. Szokás szerint emberevő tigrisről is hírt ad az újság, Bavelly környékén, ahol az elmúlt hetekben vad elefántok is pusztították a termést, a tigris végre puskavégre került. Ezek a tigrishírek az európai lapokba is eljutnak, de a tigrishelyzet lényegét csak Indiában sikerült megértenem. Valójában a tigris dolga könnyű. Nem kell belopakodnia a házba vagy az istállóba, hogy egy-egy sovány marhát vagy pásztort elemeljen… Elég, ha szürkület után kisétál az erdőből. Naplemente után is ott találja a pásztort csordája közepén. A nap reggel hatkor felkel, és este hatkor lenyugszik. Alig van szürkületi átmenet, olyan az egész, mint a lámpaoltás. A parasztok a mezőn élnek állataikkal. Napnyugta után is kint állnak vagy üldögélnek a fekete semmiben. Aztán vagy jön a tigris, vagy nem… – Az újság híreit vendéglátóink egy újabbal is megtoldják. Lakhnautól húsz kilométernyire az előző napokban a rablók megöltek egy bírót. Autóval ment valahová, és megállították. A bíró fiát is agyonlőtték. – A Himalája alatt vagyunk, százötven kilométernyire Nepáltól, itt bizony az ilyesmi gyakorta előfordul.

Reggeli után egy gyorsfényképet kapunk Lakhnauról. Vendéglátóink mindent igyekeznek megmutatni. Órákig robogunk a riksák, kordék és biciklisek között, meg-megállva, ki-be ugrálva az autóból, futó pillantást vetve intézetek udvarára, omladozó palotákra, pálmaligetekre, szovjet mintájú vidámparkra. Vendéglátóink szeretete irányítja furcsa utunkat, s valamilyen idegesség, melynek eredőjét nem ismerjük. Mindenki nagyon izgatott, gyors, szinte kapkodó. Az arcokon látszik, hogy valami ezekben az órákban sikerülhet, de el is lehet hibázni. A sietség közepette mégis emlékezetes marad két intézmény. A Gyógyszer- illetve Gyógynövénykutató Intézet, amit először látunk, s a Botanikai Kutatóintézet, amit utoljára. A Gyógynövénykutató Intézet vezetője vetített képes előadásában ismerteti az indiai népbetegségeket, melyekhez gyógyszert keresnek. A betegségek s elterjedtségük mértéke megdöbbentő. Lakhnaui rohanásunk végén, szinte csak véletlenül jutunk el a Nemzeti Botanikai Kutatóintézetbe. A programban szerepelt, de ki akarták hagyni. Végül mégis betérünk az intézet kertjébe, falai közé. Nagy élmény. Nem szakmailag és nem a növények, hanem a társadalmi mozgás és az emberi ambíciók, növények felettisége. Az igazgató egy pannó-labirintuson vezet bennünket keresztül. A képeken növények, fák, virágok. Mindegyiknek van valamilyen latin és indiai neve. Ezt felsorolja és értelmezi. Egyre gyorsabban beszél, s az arcán, szemén már látszik, hogy másra gondol. Egyáltalán nem érdeklik a fák és a virágok, a politika kerítette hatalmába egész lényét. De csak beszél, beszél és mosolyog közben. Végül eléri azt a beszédgyorsasági szintet, amikor már nem lehet appercipiálni, hogy mit mond. A tolmács összeomlik. Elsírja magát, és otthagyja a minisztert, igazgatót s a falra kent növénydzsungelt. Szerencsére a magyar miniszternek nemcsak állóképessége, hanem humora is van. Rezzenetlenül csinálja tovább a programot. Igaz, új tolmács azonnal akad, mert a magyar követség és a Magyar Kulturális és Tájékoztatási Központ munkatársai rendkívül képzettek és mozgékonyak. – A kertben aztán hirtelen változik a kép. A tudósok egy nagy, vászonból készült transzparenst feszítenek a bambusznád rudakra, és a magasba emelik. Egy füves térség közepén, bokrok és fák között kezdik ünnepelni Sheila Kault, aki Uttar Pradesh képviselője a központi kormányban. Csak ekkor derül ki számunkra az izgatottság és a kapkodás oka. Belekeveredtünk a választási harcokba. A magasba emelt vásznon nagy betűkkel áll Pozsgay neve, alatta kisebb betűkkel Sheila Kaulé. Pozsgay a transzparens alatt áll a gyolcsruhás helyi miniszterek és tudósok körében, alig láthatóan. A televízió és a fotósok veszik az egész jelenetet. Persze mindenki igyekszik adásba kerülni, így elég nagy a tolongás.

Módunk lenne még megnézni néhány lakhnaui nevezetességet, de vendéglátóink elnyűttségünket látva, felajánlják a pihenés és az ebéd lehetőségét. Nem tétovázunk. Bazárnegyedeken, épülő lakótelepeken át kiautózunk a kormány vendégházába. A kétszintes szerény épületben nagy vendégszeretettel fogadnak bennünket. Körben liget, pálmafák, a ház alatt közvetlenül egy folyó kanyarog. A folyóban bivalyok hűsölnek, a szélén kecskenyáj iszik. Kis fekete kecskék, csontbőr jószágok. Ilyenből bizony kettőt is be kell kapni a krokodilnak, ha jól akar lakni. Lakhnaun át folyik a Gangesz mellékfolyója, a Gumti. Ez a még kisebb folyó nyilván a Gumtiba ömlik. – Megmosdunk, szódát iszunk, és várjuk az ebédet. Fél óra múlva kiderül, hogy az ebéd rég kész, a szomszédos házból már áthozták a szolgák, feltálalták, s rongyot lengetve őrködnek felette, mert a bivalyos folyó felől sűrű rajokban jönnek a legyek. Ez amolyan indiai svéd asztal. Az asztal egyik oldalán sorakoznak a vegetáriánus ételek, másikon a húsok. Rizst és birkahúst szedek, aztán kiülök vele a teraszra. A táj éppen kiszáradóban van. Én is. Egy nagyfröccs bizony most sokat javíthatna a helyzetemen. De úgy tűnik, ez az Uttar Pradesh alkohol tekintetében is száraz állam. Szóda és tea szerepel az étlapunkon reggel óta. De ez is csak módjával. Rágom a száraz birkahúst, és a folyót nézem. Éppen kifelé kapaszkodik egy bivaly. A bivaly húsa, gondolom, még rágósabb és szárazabb lehet. Ha ehetőbb lenne, csak belekapna egy-egy krokodil. Azt mondják, tele van a folyó krokodillal. – Ebéd után lesétálunk a partra. Az egyik helyi miniszter nagyon büszke a halakra. Azt mondja, nagyok és ízletesek. Hosszan nézzük a zavaros, bivalygázolta vizet, s már-már kételkedni kezdek a halak létezésében, amikor megpillantok egy egész raj félkar hosszúságú halat. Más látnivaló aztán nincs is. De előkerül egy katonatiszt, és javasolja, hogy nézzük meg a krokodilfarmot és a vadaskertet. A krokodilokról már meséltem. A vadaskertről szinte semmit sem tudok mondani. A nagy hőségben elhúzódtak az állatok a bokrok közé. Láttunk néhány sovány orixot, antilopfélét, és cefetül izzadtunk közben.

A légkondicionált szálloda oázisnak tűnik. De itt sem tud az ember nyugodtan ülni, mert retteg, hogy elmulaszt valamit Indiából. Az ablak nagy, de nem lehet kinyitni. Üvegen át tapasztalgatom a kinti világot. Éppen a Gumti-folyóra látok. Jobbra egy híd, balra a parton régi villák az angol időkből. Egy templom, sok félkopasz fa. A falakon és a tetőkön majmok játszadoznak. A fákon kopasz nyakú dögkeselyűk ülnek. A folyó túlpartján ruhák száradnak. Nagy, színes vásznakkal beteregették az egész partot. A víz szélén néhány fiú és asszony mossa a ruhákat. Valószerűtlen kép. Festménynek látszik. A szálloda és a folyó között lassú léptekkel egy temetési menet halad. Fél hétkor indul vissza a repülőgépünk Delhibe. Előtte még fogad bennünket a főminiszter és a kormányzó.

Az ember hazafelé (nekünk ez most Delhit jelenti) mindig megkönnyebbül. Nagy baj már nem történhet velünk, bent ülünk a gépben. Másfél óra, és leszállunk a fővárosban. A főminiszter szigorú, kérlelhetetlen arcára gondolok, majd a joviális kormányzóra, aki kultúrájával tehetségesen áthidalta a társadalmi átalakulásokat. A fehér egyenruhás adjutáns tökéletes tiszti képének felidézésére már nincs módom, mert váratlanul viharba kerül a gépünk. Villámok cikáznak körülöttünk, majd egy szélörvény igyekszik kirázni belőlünk a lelket. Éppen a teát osztják a gépen, amikor minden átmenet nélkül, kitör a vihar. Olyant már gyakran átéltem, hogy a vihar fel-le dobálja a gépet, de ilyent, mint a Himalája tövében, még nem. Ez megcsóválta a gépet, mint kutya a farkát. Oldalirányban rázott bennünket, a teáscsészék elrepültek, s a gép közepe táján az indusok is kipotyogtak az ülésből. Ez az Uttar Pradesh, úgy látszik, kemény vidék, lent is, fent is.