Az életöröm templomai

Az Ashok-szálló uralkodó épülettömb Delhiben, olyan, mint egy szellemi erődítmény vagy nemzeti jelkép. A Maurja-dinasztiából származó Asóka, miután Buddha tanának hű követője lett, erőszak és vérontás nélkül meghódította egész Indiát, mi több, a mai Afganisztánt is. A róla elnevezett állami szálloda több utcáról is megközelíthető, a földszinti hall és az éttermek visszafogottan méltóságosak, az emeleti folyosók újságárusaival, szolgáival, őreivel, titokzatosak. Az ablakomon át a széles utakon, kerteken túl az angol követségre látok. A napszaknak és az időjárásnak megfelelően petyhüdten lóg vagy látványosan lobog az angol zászló. Hasonlóan a szovjet, hiszen egymás szomszédságában élnek. A szovjet követség mellett az afgán, még csak épülőfélben van, így az indiai szél nem kaphatott bele a lobogójukba.

Napok óta rosszul, szinte alig alszom, mert a kettő plusz nyolc órás repülés és a csaknem négyórás időeltolódás feldúlta biológiai ritmusomat. A finom, de szokatlan ételek s a csapvízről keringő mendemondák is óvatosságra intenek. Élek is, meg nem is. Főleg figyelek. Az események lekötik minden energiámat. Igyekszem megragadni a percekre felmerülő arcokat, mozdulatokat, illatokat. Az emberek pillantását, mosolyát. Némelyik találkozás, politikával is fűszerezett párbeszéd novellába illő. Valójában csak a szituációkat és a lényeges szavakat, mozdulatokat kellene megjegyeznem. De ezekből aligha születhet novella. Németh László, amikor Gandhi drámájának a megírására készült, teljesen elakadt a mellékszereplőkkel. Hirtelen felismerte, hogy a drámai hős csak a saját közegében érvényes. Hiába tud mindent Mahatma Gandhiról, ha nem tudja, milyen gyarlóságok, gyengeségek tették emberi értelemben teljessé a körülötte munkálkodó társak, segítők, ellenfelek életét. – „Gandhit a szent ember tapintata tartotta vissza attól, hogy jellemképeket adjon. A jellemzéshez úgy, ahogy az az európai regényben kialakult, hiába, kell némi gonoszság is… Tolsztoj óriási pszichológiai tudásával és szimatával igen sötét szent Gandhihoz képest. Gandhi is tudja mindazt, de csak a figyelme peremével. Őt az emberben igazán csak szociális szerepe érdekli: azt dicséri, menti s ítéli el, ha a nagy ügy kívánja…” – írja 1957 februárjában Németh László. – Előző jegyzetem végén azt írtam, hogy nem értem Indiát… Hogyan is érthetném? De ha már Németh Lászlót idéztem, átemelek az alázatából még néhány sort: „…a nagy embert nem megérteni kell, hanem megérni rá – az a nehéz.” – Én ezt úgy szélesíteném ki, hogy a mai látogatónak Gandhi országára is meg kell érni, vagy meg kellene. Átmenetileg elfelejteni, hogy milyen a mexikói vagy európai kenyér, s a vendéglátókkal enni a frissen sült csapáti vagy a nan vajhoz, birkahúshoz letördelt falatjait.

Az alig álomból újra és újra felriadok. Valahonnan zene hallatszik be a légkondicionáló szerkezet zümmögésén keresztül. Kinyitom az ajtót, és a loggiára lépek. Arcomba csap a hőség. Nincs különösebben meleg, legfeljebb harminc fok. Ennyi otthon is szokott lenni a panel lakásban. Mégis forrónak érzem a levegőt. Lent a gondozott gyepen emberek alszanak. Fehér gyolcsruhák világítanak a fényben. A zene közben egyre féktelenebb lesz. Oldalt, alig láthatóan egy színpad áll, előtte kis nézőtér gyér közönséggel. Táncosnők mozognak a színes világításban. Alig látok belőlük valamit, szinte csak annyit, hogy hevesen mozognak. Visszahúzódom a szobába, s azonnal prüsszögni kezdek. Ez a légkondicionáló berendezés áldásos következménye. Néhány szúnyog is betévedt a függöny mellett. Meg kellene őket fogni, mert a Tindurin, amit mi otthon kaptunk, csak félig-meddig véd meg a maláriától. Négy-öt szúnyogfélével szemben a követségiek szerint hatástalan. Majd kiderül. Épphogy elszundítok az indiai zene dallamaira, máris csörög a telefon. Ébresztenek, korán indul a repülőgép. Felülök az ágyban. Szél rázza a loggia ajtaját. Lent ziláltan hajladoznak a fák. Odább az utakon, ligeteken túl az angol követség lobogója vergődik a szélben, csaknem elszáll. – Szép kis repülésünk lesz – gondolom, s ráadásul nem is értem az egészet. A száraz évszakot melegnek, de viharoktól mentesnek képzeltem. Kék ég, tikkasztó forróság. De úgy látszik, meglepetéseket is tartogat ez a szubkontinens.

Reggel fél hét után elstartolunk Delhi repülőteréről. Kekszet és teát osztanak a gépen. Alig várom, hogy leszálljunk Khadzsurahóban. Kitekingetek az ablakon. Rendezett, normális a táj. Gabonakeresztek, gondozott nadrágszíjparcellák. Éppen aratás után vagyunk, pedig még csak április 17. van. Kevés a zöld. A barna és az okkersárga színei dominálnak. Kiszáradt folyómedrek szabdalják alaktalan parcellákra a tájat. Éppen egy facsoportot veszek szemügyre, amikor süllyedni kezd a gép, és felgyullad a figyelmeztető felirat, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet. Megérkeztünk volna Khadzsurahóba? – Szó sincs róla. Agrában szállunk le. Ide készülünk mi is, de majd csak holnap. Ezeket a szöcske-járatokat senki sem kedveli, de félig-meddig ebből áll az indiai tömegközlekedés. Szépen leszállunk, aztán kedves könnyedséggel fel, de közben még hosszadalmas a hercehurca. Fél gép leszáll, mert a Tádzs Mahalt akarja látni, vagy üzleti ügye van a városban. Felszáll helyettük egy népesebb utassereg. Főleg amerikai és európai turisták, akik vagy Khadzsurahóba mennek, vagy onnan jöttek Agrába, és most tovább mennek újabb templomokat és palotákat látni. Még reggel van, de már izzadtak, gyűröttek. Csapzott sereg, egy-két művészettörténész, egyetemista, többségük izgatott középkorú nő. Kipirult arccal, nagy szemekkel, tele álmokkal, szomjúsággal. Rájuk pillantva bennem is felmerül a kérdés, vajon mit, milyen csodát láttak Khadzsurahóban?

Khadzsurahóban kapjuk nyakba az első virágfüzéreket, s miniszterünknek módja van a helyőrség tiszteletadását is fogadni. Khadzsuraho egy repülőtérből, húsz-egynehány különös templomból, mely nyolcvanöt templom szellemét sugározza, egy faluból és egy múzeumból áll. Khadzsuraho a Csandéla-királyok székvárosa volt, vizektől, folyóktól, fontos közlekedési utaktól távol, szinte érthetetlenül. Öt évszázadon át uralkodtak, amikor aztán Török Mahmud szent háborúba kezdett, Csandéla királysága is összeomlott. A templomoknak a fő jellegzetessége az, hogy építőik szobrokban, frízekben, kívül-belül az élet teljességét igyekeztek ábrázolni. A templomok külső falán körbefutó szoborcsoportok alsó régióiban az élet biológiai megélésének minden szokásos és szokatlan változata felismerhető. Férfiak és nők a Kámaszutrá-ra emlékeztető, vagy azt is nemesen túlhaladó pózokban egyesülnek a szerelem gyönyörében, elérve a teljességet, ami a lelki tökéletesedést is szolgálja. – Ez a Csandéla-királyság felvilágosultságát, de a kor körülményei között, sebezhetőségét is jelezte. – A húsz vagy huszonegy megmaradt templom szoborcsoportjai között olyan jelenetek is láthatóak, melyeket nálunk már csak enyhe fejcsóválás kíséretében lehet emlegetni. Például királyi férfiak lovakba szerettek bele, s az emberi nők, csak mint statiszták kerültek a frízbe. – Csak az ábrázolásokról beszélek, nem az életről. Az élet a Csandéla-királyok alatt is a nemesebb, lelki eszmények felé tört, amit jól jeleznek a frízek egymás fölé rakodó emeletei. Ahogy a képek szemlélésében feljebb és feljebb jutunk, annál nyilvánvalóbb, hogy a figurák átszellemülnek, s egy magasabb központi akarat megnyilvánulására várva készek átlényegülni. – Ezeket a templomokat egyébként száz év alatt, 950-től 1050-ig építették fel, a magyar honfoglalás után pár évtizeddel, furcsa absztrakt látásmóddal, ugyanakkor az anatómiai ismeretek alkalmazása nélkül. Indiában feljegyzett történelem hosszú ideig nincs, szinte ezt helyettesíti a templomokban, szobrokban, frízekben elmesélt élet. Ugyanakkor az időszámítás előtt az V. században élt Myron, aki a görög diszkoszvető szobrát, tökéletes anatómiával megalkotta. A görög diszkoszvető szobrához viszonyítva Csandéla király művészei szenvedélyes, életimádó amőbákat alkottak.

Khadzsuraho templomai magas talapzaton állnak, a legöregebb valószínűleg Káli temploma 820-ból vagy 900-ból való, ez az egyetlen gránitból épített templom. A többi homokkő. A templomok magas fennsíkon állnak, s állítólag valamilyen tó is van a közelükben. Ebből nem láttunk semmit. Viszont a táj furcsa. Fennsík létére szinte besüllyed egy még magasabb plató vagy fennsík tetejébe, így a templomoktól a látóhatáron lepusztult tetejű hegységeket látni. A környék nekem félsivatagos területnek tűnt, bár a templomok körül kialakított park ezt cáfolni látszik. A repülőtérről Khadzsurahóba autózva szegényes lakóhelyeken haladtunk át. Egy kutat láttam a környéken, ősi, szamárral húzott keresztfával. Egyébként mindenütt kiégett füvet, bogáncsot, sziklákat, port, szárazságot. Sovány kecskéket, pici teheneket, másfél birkányi szamarat. A parasztok, katonák, félnomádok, helyzetükhöz illően fegyelmezettek. Az életöröm templomainak tövében mégis megérintett egy kikerülhetetlen kép. Kísérőinkkel éppen átvonultunk a Kandárija Mahadéva-templomból a szerényebb Mahadéva-templomba, amire nem mernék megesküdni, mert Indiában gyakorta a szerényebb a gazdagabb. Mindenesetre sütött a nap, és felülről. Forró volt már a talapzat, az összes kő, a falak. S ekkor, mintha néhány csepp víz spriccelt volna a mélybe. A vizet valójában alig érzékeltem, mert már a levegőben párává változott… De kísérőnk, aki a központi kormány megbízásából óvott minket, erélyesen közbelépett. Ez annyiból állt, hogy a kezével vízszintesen intett. Megszűnt az égi permet. Ekkor felnéztem, és döbbenten láttam, hogy a templom furcsa kötegtornyán emberek mászkálnak. Több férfit láttam és egy asszonyt. Az egyik férfi vödörből vizet öntözött a tornyokra és párkányokra, hogy azok kissé lehűljenek, mert a homokkő égette a meztelen talpukat. Biztosító kötél és minden technikai segítség nélkül mosták, javítgatták a templom tetejét. Iszonyatos magasan járkáltak a tetőn, nem szédültek, csak az áttüzesedett kő égette egy kicsit a talpukat. Ezen sajátos munkavédelmi módszereikkel igyekeztek segíteni. Nem tudom, évente hány munkás esik le a tetőről, de a számuk biztosan elenyésző azokhoz képest, akik a Csandéla királyi dinasztia korszakában a nyolcvanöt templom felépítése közben meghaltak.