Utazás a Kutab Minárhoz

Delhi a világ egyik legrégibb városa, az évezredek során hét város rétegződött egymásra, egymás mellé, szétterülve, bőséges helyet biztosítva a mai fővárosnak a növekedéshez. Baktay szerint az első város nevét Indrapraszthát, amit még a pándavák királya, Judhisthira épített, a mai Delhi is őrzi, mert a Régi Erőd környékét most is Indrapátnak nevezik. A nyolcadik városból, New Delhiből, amit György király kívánságára kezdtek építeni, a Kutab Minár felé autózunk délelőtt fél tíz tájban. Dudálva, kacskaringózva, a felező vonalat újra és újra átlépve, kifestett, aranyos bojtokkal feldíszített teherautók, szakadt oldalú hörgő autóbuszok, kóbor tehenek, motoros és pedállal hajtott riksák, szamaras kordék és kétkerekű tongák, motorbiciklik, felpakolt tevék között nyomakodunk előre, ahogy lehet. Indus gépkocsivezetőnk nagyon határozott, kitűnően vezet, de a sebességváltóhoz csak a végszükségben nyúl. Néha felcsörög a motor, de bírja a hőséget és a strapát. Helyi gyártmány, Ambassador a neve, valószínűleg angol licenc alapján készül. Külső formája húsz évvel ezelőtt lehetett divatos. Mellettem dr. Alföldi Lajos, a szegedi biológiai intézet főigazgatója ül, az előttünk tülekedő kocsiban dr. Boros Róbert, a minisztérium főosztályvezetője, dr. Gáti Vera indológus, a magyar küldöttség ügyeinek intézője, a sor elején pedig egy fehér Mercedesben dr. Pozsgay Imre művelődési miniszter, a magyar delegáció vezetője, és dr. Turi Ferenc nagykövet. Pozsgay Imre és a magyar delegáció Sheila Kaul művelődési miniszter meghívására látogatott el Indiába, s egyúttal részt vett a két ország közötti kulturális egyezmény aláírásának huszadik évfordulója alkalmával rendezett ünnepségeken, megkoszorúzta Mahatma Gandhi és Jawaharlal Nehru síremlékét. Pozsgay Imre megbeszéléseket folytatott Sheila Kaul miniszterasszonnyal és a kulturális kormányzat képviselőivel, fogadta Indira Gandhi miniszterelnök és N. Rao külügyminiszter is. A fogadások és hivatalos vacsorák után, a vidéki látogatások előtt lélegzetvételnyi szünetnek, röpke szellemi elámulásnak kínálkozott a Kutab Minár meglátogatása.

New Delhitől elég távol esik a hajdani hindu város, s ahogy az autó a bal oldali forgalomban nyargal, képtelen vagyok megállapítani, hogy a történelemben és a térben szétszóródott hét város közül melyikben járunk. Az angol korszakot idéző városnegyedek, követségi utcák után régi épületek tűnnek fel, mecsetek vagy sírépítmények. Mindennél feltűnőbb az országos készülődés az Ázsiai Játékokra. Szállodák, stadionok, utak és autópályák épülnek Delhi egymástól távol eső pontjain. A bambusznád állványzatokon férfiak és nők másznak felfelé, fejükön, vállukon kosárral. Köveket, betont visznek a magasba. Az utakat vándormunkások, félnomád törzsek építik. Színes száriban lefátyolozott arcú asszonyok térdelnek a készülő utakon, és kis seprűvel, kézzel valamilyen részletmunkát végeznek. A férfiak csákányoznak, s néha feltűnik egy növendékfiú gondos körülményességgel cipelve a bőrtömlőt, amiből egész úton csepeg, csordogál a víz. A tömlők kecske- vagy szamárbőrből készülnek, némelyiken még a lábak kezdeményei is látszanak. Az elkészült út mindenütt mérnöki pontosságú és megbízható. Az útépítők elnyűtt sátrai a fák alatt állnak. Ezek az emberek India-szerte mindig oda vándorolnak, ahol munka adódik a számukra. Az építkezések és az utak mentén élnek. Napok óta látom, ahogy reggel mosakodnak, s alkonyattal kis tüzeiknél ülnek, főzik a vacsorájukat. Az egész család dolgozik, nemcsak a férfi és az asszony. A gyerekek az anyjuk mellett guggolnak, söprögetik a földet a betonozás előtt.

A lehúzott ablakokon át forró levegő áramlik be a kocsiba és a felkeveredett por szaga. Nem tudom megmondani, mire emlékeztet ez az illat, de három nappal korábban, amikor a Lufthansa DC–10-es gépe leszállt velünk Delhiben, ez volt az első élményem Indiából. Amikor kiléptem a gép ajtaján, meleg, szinte forró levegő csapott az arcomba, s a szubkontinens sajátságos illata. Koromsötét volt, így csak később, amikor Major Pistával az Ashok-szálló felé autóztunk, s végre derengeni kezdett, akkor vettem észre, hogy barna porréteg lebeg Delhi fölött. Fehér ruhás alakok ébredeztek az út mentén, felálltak, elindultak. Kocsink akkor már piacra igyekvő taligákat kerülgetett, köcsögárusok, rézművesek tongáit, rozoga autókat, riksákat. A por illata a kohók szagára emlékeztetett. Hatkor hirtelen kivilágosodott, és elfelejtkeztem a por illatáról. Furcsa módon a vörösesbarna porréteg is eltűnt Delhi egéről, mintha felszippantotta volna a napfény. De nem egészen, mert a Himalájáról lefutó szél a száraz évszakban állandóan kevergette a város porát. Mi maradt belőle? A varjak fekete szárnycsapásai és a károgásuk. Nálunk a varjú a tél megszokott madara, csak ha nagy hidegek közelednek, vagy havazás várható, akkor lepik el a falusi kerteket. Indiában velük kel a nap, s a nagy hőségben fáradhatatlanul keringnek, kárognak a pálmafák és díszkertek felett.

Váratlanul megtorpant a kocsisor. A fehér Mercedes turbános vezetője kiszállt és megigazította a kocsi orrán a magyar zászlót. Beakadt a drótba, és nem lobogott rendesen. A zászló lobogására itt nagyon adnak. Pozsgay kocsiján két zászló, egy indiai és egy magyar lobog. Különbség alig van a kettő között, mert az indiai narancssárga, fehér, zöld, s a trópusi hőségben kifakult zászlókat valójában a protokollfőnök sem tudja megkülönböztetni. De a zászlónak lobogni kell. Így aztán az elkövetkező napokban falvak közepén és sivatagok szélén, újra és újra megállunk, mert a gépkocsivezetők zászlót igazítanak. – Most, útban a Kutab Minár felé mégis megörülök a zászlóigazításnak, mert egy nyüzsgő embersokaság közepén állunk meg. A kép annyira színes, hogy hirtelenjében alig tudom felmérni és elraktározni agyamban. Két városiasabb pont között vagyunk, ahol minden földszintes, vagy alig létezik. Régi falak tető nélkül, ernyedt ponyvák, szakadt napellenzők. Embercsoportok fekszenek az árnyékban, de az előtérben kereskedés folyik. Ponyva alatt kis étteremféle működik. Méterekre állunk a sátortól, így felismerem a rizs karival ízesített sárga halmait, mellette zöldségdombok, oldalt teát mérnek. Emberek guggolnak a ponyva alatt. Odább egy rézműves kalapál a napon. Minden csillog körülötte, eszébe sincs árnyékba húzódni. Aztán bicikli- és riksajavító-műhely következik. Kerekek lógnak egy rúdon, lent a ponyván sok mázsa rozsdás alkatrész vöröslik. Két vézna ember szerel valamit. Lila és sárga száriban nők állnak a műhely és a vendéglő között. Valamit tartanak a vállukon. Egy fiatal és egy idős férfi összetalálkozik. A fiatal lehajol, jelképesen megcsókolja az öreg férfi lábát. Fiú találkozott az apával? Alacsonyabb kasztbéli a magasabb rangúval? – Kideríthetetlen. A turbános sofőr kibogozta a zászlót, s éktelen dudálás közepette újra elindulunk a Kutab Minár felé.

A hetvenkét méter magas kőtornyot messziről megpillantjuk. Amint megállunk, házigazdáink szeretettel és lelkesen kísérnek India egyik szép csodája alá. A művelődési minisztérium külön szakértőt rendelt a helyszínre, aki aggályos pontossággal magyarázza el a hajdani hindu, majd a helyére épült muzulmán település minden érdekességét. Keveset értek a szövegből, az indiaiak szeretik a részleteket. De Baktay Ervintől tudom, hogy a Kutab-ud-Din muzulmán dinasztia nem romboltatta le a faragott hindu oszlopokat, hanem beépítette az új mecsetbe. Így épültek itt kultúrák egymás fölé. A nagy csoda a Kutab Minár vörös tornya. Alig érthető, hogy kötőanyag nélkül összerakták ezt a félelmetes tornyot. De erre Indiában sok más példa is akad. A Kutab Minár Baktay szerint már az első emeleten érezhetően ingadozik, kileng, s a tetején úgy érzi magát az ember, mintha árbockosárban ülne. Baktay megállapítását nem tudjuk ellenőrizni, mert a Kutab Minár zárva van. Gyász lengi körül a tornyot. Érkezésünk előtt két héttel emberek, gyermekek haltak meg a toronyban. Amerikai turisták és egy vidéki iskola tanulói tartózkodtak éppen a Kutab Minárban, amikor valakik lent eloltották a villanyt és kívülről bezárták a torony ajtaját. Pánik tört ki. Menekülés közben sokan lezuhantak a lépcsőről az iskolás gyermekek fejére. Tíznél több gyermek meghalt, sokan megsebesültek.

Az Iszlám hatalma nevű mecset maradványai ma is különösek, szépek, lélekmozdítóak. A Kuvvat mecset udvarának közepén megmagyarázhatatlanul és abszurd módon mered az ég felé a híres indiai vasoszlop, ami nem tartalmaz ként és foszfort, így nem rozsdásodik. Az Iron Pillar, amit az V. században állíttatott fel Csendra Varman, a világ egyik csodája. Várkonyi Nándor a Sziriát oszlopai című könyvében a nagy talányok között, Piri Reis térképe mellett említi. A nem rozsdásodó vasat csak a XIX. században találták fel, így még az is feltételezhető, hogy az indiai vasoszlop anyaga nem a mi bolygónkról való. Mindenesetre az oszlopon olvasható szanszkrit felirat semmiféle támpontot nem ad a vasoszlop keletkezésére, származására vonatkozóan.

Az eligazítás, értelmezés hiánya a Kutab Minár alatt szinte jelképes. Nem tudom, hogy az angolok mennyit értettek Indiából, de nekünk össze kellett egyeztetnünk s egy valószínű közös nevezőre hozni a félnomád útépítő munkások, megbízható kereskedők, a fegyelmezett hadsereg, a színvonalas egyetemek s az alapkutatásokkal is foglalkozó intézetek világát. Néhány nap után, amikor a Nehru-emlékmúzeumból és könyvtárból az utcára léptünk, a félnomád útépítők életperspektíváit is másként láttam. Hosszútávon. Ázsiában az idő s az éppen élő, dolgozó vagy nyomorgó embercsoportok helyzete nem tényező, csak figyelmeztetés. Az újabb kormányzati lépések előkészítése. Indiában Jammu, Kashmir és Assam államok adatait kivéve, a Census of India 1981 szerint 658 millió ember él. A három állam becsült adatait hozzáadva csaknem hétszázmillió. Calcuttának több mint kilencmillió a lakosa, Bombaynek több mint nyolcmillió, Delhinek csaknem hatmillió. Ugyanakkor egész Indiában a lakosságnak csak 36,17 százaléka az írástudó. Ez is a Census of India 1981-es adataiból való. Ezért állok a hajdani hindu város és Kutab Minár falai alatt zavartan. Hogyan kell értenem Indiát?

Ez a Kutab Minár környéke talán nem is alkalmas elmélkedésre. Jobb lenne ha átmennék Humájun császár síremlékéhez, ami az agrai Tádzs Mahal előképe, vagy Ellórába, a hindu sziklatemplomhoz. Indiáról persze akkor érezhetnénk meg legtöbbet, ha a Szabarmati-folyó partján álló Gandhi-telepre ellátogatnék. Gandhi és Nehru nélkül nincs India. Gandhit megérteni ugyanolyan nehéz, mint a sok nyelven beszélő népét. Mi, európaiak, csak a magatartását értjük. Erőszakmentes forradalma megtetszett, de elfelejtjük, hogy ez csak a saját közegében érvényes. Gandhi egész Európát izgalomba hozta. Németh László drámát írt róla. Naplójában a következőket jegyezte fel: „…Ha elég jól összeszoktam is a halállal, s mint tavaly tavasszal tapasztaltam, meglepő közönnyel tudok egy konkrét halál felé sodródni, a halál, s még inkább a veszély, szégyen határozott formát nem kapó lehetősége, a képzelet riadalma továbbra is uralkodik rajtam. Ez a kettő villan fel együtt, egymást erősítve, mostani szégyenletes sokkomban is. Föladjam végleg a reményt, hogy e két mételyt, a hiúságot és félelmet kiirthatom magamból? Milyen szerencsés ez a Gandhi, aki szinte nélkülük született. Ez az, amivel ő, ha Tolsztoj mellé állítjuk, erkölcsileg legalább (mint azt most olvasom, R. R. is észrevette) annyival nagyobb. Tolsztoj holtáig küzdött avval (főleg a hiúsággal, indulattal), amelyen Gandhi szinte túl született. Bennem a félelem a legerősebb, s még erősebb a hiúság.”

Bennem pedig a kétség, hogy bármit is megérthetek Indiából.