Kutya világ

Felriadok álmomból. Lezuhant valami… Talán a lépcsőházban egy nagy test, műbőr kabátban, vagy kint a ház előtt… Nem mondhatnám, hogy tompán puffant, mert annál élesebb volt a zaj… Hány óra lehet? Egyáltalán itthon vagyok? – Újabb puha csattanás hallatszik. Olyanszerű a zaj, mint amikor a kardhal a víz alatt nekivágódik egy Trabant oldalának. Nyilván a doki Trabantja. Éjszaka mindig itt áll az ablakunk alatt, vagyis a saját ablaka alatt, mert az elsőn lakik. Meddig érhet a víz? – A mélyből újabb csattanás hallatszik… Mintha nem is volna odakint víz. Se víz, se kardhal. – Felgyújtom a villanyt, és sietve az ablakhoz ugrom.

A februári éjszaka megérinti az arcomat. Süt a hold, körben csillagok sárgállanak. Lepillantok a negyedikről a mélybe. A szemközti ház egyik kapuja előtt két kukás láda hever a betonon, és egy bozontos szőrzetű, tarka kutya turkál a kidöntött szemét között. Csámcsog. Hideg árad a szobába, szememet elfutja a könny. Megtörlöm, aztán kihajolva a saját kapunk elé pillantok. Két lábon áll egy kutya a szemetestartályok mellett. Egyikre ránehezedik, feldönti. Tompa, nehéz csattanás. Szétkaparja a kidőlt szemetet. Keresgél. Váratlanul aztán megérzi, hogy nézik valahonnan. Oldalra kapja a fejét, aztán felnéz a magasba. Sárgán foszforeszkál a szeme. Nem ugrik el, csak néz és vár egy keveset, aztán újra beletúr a szemétbe. Talál valamit, rágja.

Felülnézetből elég nehéz egy állatot azonosítani. De annyit látok, hogy fekete, középtermetű, rövid szőrű kutya lakmározik az ablakaink alatt. Meglehetősen ismerős. A lába világos. Mintha a szomszédos családi házban lakna ez a kutya… Szafáriképnek is beillene a jelenet, ha a házfalak helyén bokrok sötétlenének, de itt nincsenek bokrok. – Hetek óta döntögeti valaki a kukákat. A szemét összesöprögetése, visszalapátolása már elkedvetlenítette a ház lakóit. Guberálókra, emberekre gyanakodtunk, kutyákra senki sem gondolt. A ládáknak persze a szeméttárolóban lenne a helye, amit a tervező megtervezett, és valamelyik alvállalkozó felépített, de olyan kicsire sikerült, hogy a műanyag tartályoknak a fele sem fér bele. Így a kukás ládák a kapuk mellett állnak. – Lekiáltok a magasból:

– Te! Mit csináltok itt?

Még szerencse, hogy a kutyák nem értik. A tarka kutya elugrik, a rövid szőrű fekete is abbahagyja a rágcsálást, és felpillant a magasba. Nem tartozik az ijedős kutyák közé. Megnéz, tűnődik néhány pillanatig, s csak ímmel-ámmal indul a kollégája után. Ahogy a két ház közé ér, és telibe kapja a holdfény, megismerem. A szomszéd kutya. Fent fekete, az alsó lábízektől barnás. Régi ismerősök vagyunk.

Visszamegyek az ágyamhoz, és megnézem az órát. Negyed három. Most egy nagy szusszanással azonnal el kellene aludnom, mert másként reggel aligha tudom folytatni a munkát. Eloltom a villanyt, szusszanok, de az álom késik. Fekszem, és ingerülten nézem a fekete mennyezetet. A szomszéd kutya nem tartozik a kedvenceim közé. A gazdái akkoriban költöztek a családi házba, amikor mi ebbe a három lépcsőházas, négyemeletesbe. Játékos fiatal kutyának látszott, imádta a gazdáit és a gyermekeket. A gazdái is szerették, bőségesen megetették reggel, délben, este. Az ablakból láttam, hogy a szomszédasszony is „dugta” csontokkal, hurkamaradékokkal. A gazdái úgy képzelték, hogy amíg ők dolgoznak, a kutya majd őrzi a házat. Hosszú láncra, drótkifutóra kötötték, és elkezdődött a pokol. A kutya egész nap ugatott és vonyított. De nem úgy, ahogyan egy dühös, „fogós” kutya, aki a gazdái értékeire vigyáz, nem… Panaszosan, jajveszékelve ugatott és vonyított. Kétségbeesetten, segítségre, szabadítókra várva. Ez elég furcsának tűnt, mert nem látszott különleges kutyának. Olyan egyszerű, „Bodri” forma kutya volt, amilyenből a magyar falvakban tucatnyi akad. A falusi Bodrik pedig jól őrizték a házat… Nem értettem, hogy mit akar ez a kutya. Ha nem hajlandó a házat őrizni, vajon mivel és hogyan óhajtja kutya személyiségét megvalósítani? – Szombatonként aztán és a hosszú vasárnapokon a gazdái sem bírták idegekkel a panaszos ugatást, a vonyítást. Elengedték a láncról. Amint elengedték, csend lett. Csend, de a kutya szabadon sem óhajtotta őrizni a házat. Negyedórát, félórát elténfergett az ajtó előtt, aztán nyakába vette a környéket. Szomszédolgatott, aztán órákra, félnapokra eltűnt. Előfordult, hogy séta közben az autóbusz-végállomáson találkoztam vele, kilométerekre gazdái házától. – „Na, ez aztán nagyon őrzi a házat” – gondoltam magamban, s mivel nem az én kutyám volt, csak vállat vontam. Volt azonban ebben a kutyában valami szeretetre méltó, emberi, vagyis inkább kutyai. A gazdáit mindig elkísérte az autóbusz-megállóhoz (ha éppen otthon volt), s csak azért nem kapott fel a kék városi buszra, mert nem engedték. Várta is őket, s ha valóban megérkeztek, a boldogságában játékosan a levegőbe ugrált. Ez ugyan nem nagy csoda, mert a végállomáson szinte naponta találkozom egy hosszú szőrű vörös kutyával, aki délután négy után minden érkező buszhoz kirohan. A gazdasszonyát várja, s amikor megérkezik, boldogsága fékezhetetlen.

A kukadöntögetés éjszakája után kedvetlenül gondolok „Bodrira”. Zavarba hoz a személyisége. Jó, az rendben van, nem hajlandó őrizni a házat… De egy kutya, akit bőséges koszton tartanak, miért áll össze éjszakai rablókkal? Kukadöntögetőkkel? Egyáltalán melyikük találta ki, hogy a kukás ládákat fel lehet lökni, és a maradék csontokat, húsokat felzabálni? Egy jólnevelt házőrző kutya, miért áll össze csavargókkal, „betyár kutyákkal”? Személyiségzavarra gyanakszom.

A polcról leszedem kutyakönyveimet. Olvasgatok. Ilyenkor az ember elég hamar elfelejtkezik róla, hogy miért kezdett a kutatásba. Színészek kutyái… Jólneveltek, mert mindent szabad nekik. Egyikük fellépett egy darabban. A színésznő felállt a székből és elindult. A kutyája utánament. Csoda. A szerző szerint. Mit kell az autó hátsó ülésére tenni, hogy a kutya ne ugorjon a kormánynál ülő gazdi nyakába? Szeretnék tudni? Elárulom, mert ez a könyv már nem kapható. A gazdi fürdőruháját. Aztán az egyik könyvben váratlanul egy ismerős alkatú kutya fényképére bukkanok. Nagyon ismerős. Pontosan olyan, mint a szomszéd „Bodri”. Nem olyan, szinte az. Hihetetlen… Ez egy erdélyi kopó… „Élénk vérmérsékletű, de nyugodt, rámenős, könnyen tanítható kutyafajta. Szenvedélyes vadász. Lépése nem gyors, vágtája rendkívül kitartó, kitűnően hajtja és állítja a vadat. Jó csapázó, keresésre és vadelhozásra is használható. Hajtás közben magas hangon jelez. Eredményesen lefogja a vadat, és állóra ugat. Gazdájához ragaszkodó, támadóval szemben megvédi. A hosszúlábú inkább nagyvadra (medve, vaddisznó, hiúz stb.) alkalmas, míg a rövidlábú rókára, nyúlra használható legeredményesebben.”

Magyar helyzet. Medvét tudna fogni ez a derék kutya, de mi azt várjuk tőle, hogy a házat őrizze. Olyan ez, mintha Zrínyi Miklósnak házmesteri állást ajánlgatnánk.

A kutyahelyzetet nehéz áttekinteni. Félő, hogy a hivatalok kutya-osztályain olyanok ülnek, akik hallottak valamit a kutyákról ugatni, de a kutyák társadalmát valójában nem ismerik. Közterületen csak pórázzal a nyakukban szabadna a derék ebeknek mutatkozni, de valószínűleg sem ők, sem a gazdáik nem ismerik ezeket a rendeleteket. A kerítések pedig városszerte foszladoznak, könnyű kijutni a réseken. Ha sétára indulok, szabadon kóborló vagy éppen valahová nagyon siető kutyákkal találkozom. Társadalmi eseményeken is megjelennek. A télen az egyik, diákokat szerető tornatanár irányításával felöntötték a Pitypang utcai általános iskola udvarát. A jégen a korcsolyázó diákok kutyái mellett a környék kíváncsi ebei is megjelentek. Lady, a német juhászkutya volt a kedvenc, aki már korábban kölykestől beköltözött az iskolába. Csaknem szemben lakik, így nem volt nehéz dolga. De a korcsolyázók nyomában vágtatott egy finn spitz és egy fekete uszkár is. A kanyarokban hason csúsztak a jégről lekapart hófalakig. Kora délutántól este tízig vágtattak, csúszkáltak a korcsolyázó gyerekek nyomában.

Közben a kötelességtudó kutyák megbotránkozva pislantgattak a neonfényes jégpálya felé. Ahol ép a kerítés, mint nagy kertű szomszédunknál is, a kutya még a postást sem engedi be az udvarra. Hetek óta tízezer forintot szeretne kézbesíteni a ház tulajdonosainak, de a kutya tombolva védi az udvart. Már mindenki tudja a környéken, hogy pénzt kaphatna a nagy kertű szomszéd, de nem lehet neki megmondani, mert a kutyája senkit sem enged be. Ha valaki bejutna, nem engedné ki. A fenyőfákkal ékes nagy kertet így csak messziről lehet nézni.

Maguk a kutyák is elbizonytalanodtak, mert érzik, hogy az emberek társadalma nem tudja pontosan, hogy mit akar a kutyáktól. Régen azt akarták, hogy kutyák legyenek, őrizzék a házat, vadat hajtsanak, nyájat terelgessenek, szánt húzzanak. De újabban sok ember azzal is beéri, ha szép a szőrük, a mozgásuk, kitöltik a környezetet, ha kvázi kutyák. Így aztán a munka nélkül maradt ebek között létrejött a kutyaneurózis. Ülnek a börtönszerű szűk udvarokban, láncra verve, a panelházak hatodik emeletén lánc nélkül. Reggel elmegy a gazda, és csak este jön haza. Közben mindig történik valami. Idegenek járnak az ajtó előtt. Ugassanak, vagy ne? – Ha sokat ugatnak, a gazda megbünteti őket. Pedig az ember kedvéért tanultak meg ugatni. A vadon élő és a félvad kutyafélék nem ugatnak, csak üvöltenek vagy vonyítanak. – Ugassanak, vagy csak vakkantsanak? Egyáltalán szabad ugatni? Az ugatásra vonatkozó irányelvek még mindig a régiek?

Önök persze most azt gondolják, hogy azért hozakodom elő a kutyákkal, mert a kínaiak a majom évéből a kutya évébe léptek. Nem… Nem azért. Kína messze van, s minálunk az időnként beköszöntő kutya éve helyett, stílszerűbb kutya évszázadokról, vagy egyszerűen csak kutya világról beszélni. Ezt az is bizonyítja, hogy a Magyar szólások és közmondások könyvé-ben 341 kutyával kapcsolatos mondásra találtam. – Közben ez a derék erdélyi kopó itt boldogtalankodik az ablakom alatt.