Vesepecsenye

Asszonyok állnak előttem a hentesnél. A pultnál éppen egy idős ember vásárol. Bőven méreti magának a sertéscombot, karajt. A hentes nagyon készséges, udvarias vele. Ebből a mondatból csak a „nagyon” szónak van egy kevés jelentősége, mert ez a hentes mindenkivel udvarias. Egy zsíros, húsfoltos papíron számol a hentes, aztán kimondja a végösszeget: „Nyolcszáztíz forint.” – Az idős ember előhúz két ötszázast, aztán megáll a keze, és bizalmasan a henteshez fordul. Feszélyezi, hogy mögötte állunk.

– Az a bizonyos marhahús van-e?

– Vesepecsenye? – kérdi nyíltan a hentes.

– Igen…

– Két csomag még lesz. A harmadik félre van téve valakinek – mondja, aztán benyúl a mélyhűtőbe, és előpakolja az újabb húsadagot. Számol.

– Hatszázhatvan – mondja, aztán folytatja az összeadást, és felpillantva közli a végeredményt: – Összesen ezernégyszázhetven forint.

Az idős ember fizet, és elmegy. A hentes gyors kézzel metszi, méri a soron következő asszonynak a kilónyi sertéscombot, s közben beszél:

– Az öreg X. Y. apja. Minden hét végén ennyit vásárol, mert vasárnap náluk ebédel az egész család. A fiai, a menyek és az unokák. Van úgy, hogy szombaton elvisz tizenkét darab csirkét.

Senki nem szól semmit. Két asszony mosolyog. X. Y. közismert ember, nem művész és nem politikus.