„Ady” a földön

Állunk a pénztár előtt a sorban. Kora délelőtt van. Előttem egy riadt szemű, ide-oda tekintgető, örökké mocorgó öregember áll. Kosarában tej és egy csomag keksz. Az öregember előtt egy középkorú, félig munkás, félig művezető forma ember. Fent vállalati vattakabát, alul civil pantalló. Látszik, hogy valamelyik közeli munkahelyről ugrott át egy kis tízóraiért. Kosarában tíz-tizenöt dekányi disznósajt, negyedkiló kenyér és egy üveg sör van. A pénztárhoz közeledve turkálni kezd a zsebében, s a két húszassal egy lila ötszázast is kiránt. Az „Ady”, ahogy országszerte nevezik, mint egy törött szárnyú repülőgép, háromszor átfordul tengelye körül (ha van neki), és az öregember kosara alá zuhan. Az öregember hirtelen ráteszi a kosarát, de a keksz csak félig takarja el a lila bankjegyet. A munkás a két húszast alig méltatja figyelemre, hirtelen hátrakapja a fejét. Ez érthető, mert nyilván tudta, hogy a zsebben még egy „Ady” is lapult. Pillantásával valószínűleg elkapta a lila bankjegy utolsó szárnylibbenését, mert az öregember még el sem engedte a drótkosár fülét, a munkás már elkapja a karját és kosarastól felemeli.

– Te piszok! – mondja, aztán lehajol és felmarkolja a pénzét.

Az öregember hallgat. Nem védekezik.

A munkás elteszi az ötszázast, látszólag belenyugszik a dologba, de aztán néhány pillanat múlva mégis hátrafordul.

– Az ilyen piszkoknak, akik a más keresetét ellopják, szét kellene verni a pofáját! – mondja, s látszik rajt, hogy elég hajlamos a pofa szétverésére. Az öregember is felméri közben a helyzetet, és megszólal:

– Nem tudtam, hogy a magáé… Azt hittem, hogy valaki korábban vesztette el, és nem hiányzik neki…

– De nekem hiányzik! Maga látta, hogy én ejtettem le.

– Nem láttam. Azt hittem, hogy valaki jobb módú ember már korábban elvesztette és nem is keresi. Nem kell neki…

– Látta maga, hogy én ejtettem le, szét kellene verni a maga rohadt pofáját! – mondja a munkásforma ember, s ahogy az öregember kosarába pillant, kicsit megenyhül az arca.

Néhány pillanat múlva újra hátrafordul:

– Utálom magát, de nem bántom. Érti…?

– Értem – mondja az öregember.

Egymás mellett pakolódnak át a kosárból a szatyorba, s aki nem látta és hallotta a pénztár előtti jelenetet, azt gondolhatja, jó szomszédok vagy közömbös ismerősök.