12 200 krajcár

A pénztár előtt egyszer csak megtorpan a sor. Valamennyien előre pillantgatunk, hogy vajon mi történt. Szalagot cserélnek a gépben? De nem. Egy öregember áll a pénztárosnő előtt, és húszforintosokat nyújtogat maga elé.

– Ez csak nyolcvan forint… Százhuszonkét forintot tessék adni – mondja a pénztárosnő nyugodtan és türelmesen, mint aki már megszokta a hasonló jeleneteket.

Az öregember belenéz a kosarába, aztán megszólal:

– Nem lehet több nyolcvannál, hát ezek…

A pénztárosnő belenyúl a kosárba, és egy pillanatra felemel egy dobozt:

– Ez a mirelit pirított máj maga 42 forint. És van itt még tej, sajt, kenyér, párizsi, lekvár…

Az öregember tanácstalanul néz a kosarába. A mögötte álló asszony megszólal:

– Tegyen valamit vissza a polcra, én úgy szoktam. Tegye vissza a májat, és akkor fillérre belefér.

– Ezt akarjuk enni vasárnap ebédre és vacsorára. Talán valahol még van nálam – mondja, s elkezdődik a zsebekben kotorászás. A nyolcvanast leteszi a pultra. Kinyitja a pénztárcáját, és ötösökből, kettesekből kirak a nyolcvan mellé még húszat. Már van száz. Beletúr a nagykabátja zsebébe, de semmit sem talál. Elpirul, matat tovább, de nem adja fel, semmit sem rak vissza a polcra. Múlnak a percek, s nekem eszembe jut Móricz Zsigmond novellája, a Hét krajcár. Egy krajcárka a sublótfiókból, egy a varrósdobozból, s honnan is még? A kötényzsebből? S végül jön a koldus, aki ad hozzá egy krajcárt, hogy meglegyen a hetedik is. Ebben a sorban vajon ki lesz a „koldus”, aki kiegészíti? Végignézek a soron, egészen a pénztárosig siklik a szemem, s kezdek büszke lenni embertársaimra. Nyugodtan várnak, nem hangzik el egyetlen ingerült vagy türelmetlen szó sem. A pénztáros is nyugodtan vár, de az arcán már megjelent a lemondást jelző árnyék: „Kizárt dolog, hogy ezekből a zsebekből még huszonkét forint előkerüljön.” De nem szól. S ekkor váratlanul a zakó szivarzsebjéből előbújik két viharvert, zöld tízes, Petőfi Sándor arcképével. Az öregember csodálkozik. Régen dughatta oda, elspórolva valamiből egy kis söröcskére, aztán elfelejtette. S most zavartan maga elé tartja a két zöld rongyot. Nézzük Petőfit. Egy asszony halkan megszólal: „Ej, mi a kő! tyúkanyó…”

Az öregember arca közben megváltozik. Leteszi a pultra a két tízest, s ahogy egyben látja a százhúszat, arca büszke lesz, szinte diadalmas. Így nekem inkább a következő sorok jutnak eszembe: „…Holttestemen át / Fújó paripák / Száguldjanak a kivivott diadalra…”

De baj van, még mindig hiányzik két forint. Most már közbe kell lépni, ki lesz a jó „koldus”? Mocorgás, de aztán a pénztárosnő magára vállalja.

– Még hiányzik két forint, majd be tetszik hozni – mondja, s a hímzett pénztárcájából két forintot a kassza fiókjába ejt.

Az öregember kosarával a rakodópulthoz lép. Lassan pakolászik a szatyrába, aztán visszanéz a pultok közé és megcsóválja a fejét. – Miért csóválta, nem tudom. Talán nem ért valamit a világban?