A harmadik rend

Nemrég, talán május közepén lehetett, éjjel kettő és három között felriadtam álmomból, és felültem az ágyban. Padlótól a mennyezetig puha, fekete sötétséggel volt tele a szobám. Kint is sötét volt, és moccanatlan csend. Felületem, belemeredtem a sötétségbe, s egyszer csak éreztem, hogy hazámban, Magyarországon én másodosztályú állampolgár vagyok. Ma sem értem, hogy a sötét szobában miért éppen ez jutott eszembe. Miért ébredtem fel és miért éppen ez a korábban soha nem mérlegelt érzés kerített hatalmába? Nem fájt, hogy másodosztályú állampolgár vagyok, csak tudomásul vettem az érzést, rögződött bennem. Bizonyítani valószínűleg csak nehezen tudnám, ezt a körülmények sem teszik lehetővé. De nem is akarom. Sem időm, sem erőm nincs a bizonyító munkához. De rögeszmének sem nevezném felmerült érzésemet, mert a rögeszméihez az ember általában görcsösen ragaszkodik. Én nem állítom, hogy másodosztályú állampolgár vagyok, csak elmesélem önöknek, hogy egy májusi éjszakán meglepett ez az érzés. A másodosztályú állampolgárság egyébként is csak a manapság szokásos európai demokráciák esetében lehetséges, amikor az általánosan elfogadott társadalmi egyenlőség eszméjéhez viszonyítva gerjedhet, születhet bennem egy olyan érzés, hogy nem vagyok egyenlő a többiekkel, hanem csak másodosztályú. De a májusi éjszakán, felriadásomban volt valami időtlen labilitás, ahogy a sötétséggel teli szobában ültem, létezésem a történelem régebbi korszakaira is eshetett, mondjuk a francia polgári forradalom előtti időszakra vagy a még meg nem élt, előttünk álló történelmi jövőre. Ha az érzéspillanat a francia polgári forradalom előtti zónában lebegett, akkor a másodosztályú állampolgárság tudatérzése túlzás. XVI. Lajos korában legfeljebb a harmadik rendhez tartozhattam volna. S könnyen lehet, hogy alapos vizsgálódás után ma is csak a harmadosztályú lét, mozgástér, beleszólás, technikai ellátottság, egészségügyi és társadalmi védettség lenne igazolható. Bár, ha mondjuk, a régi rendi társadalom volna ma Magyarországon, nem három rend lenne, hanem legalább hat. A hat közül nem lenne rossz a harmadikba tartozni. De manapság a régi történelemírás koncepciója használhatatlan. Mert például kik a nagypolgárok? Vannak egyáltalán? Kik a kispolgárok? Kik a parasztok? Melyik rendbe tartoznak a mérnökök, írók, csillagászok? Akinek van egy jó fényezőüzeme, az polgárnak sejthetősége ellenére egy rendben maradt a parasztokkal? A harmadik rendbe tartozik? – Kizárt dolog. – Vagy a másodikba? Oda a papok és nemesek bizonyos része tartozik. De a vagyon! Az összeköttetések… Ki bejáratos ma az első rendbe? Ez a játék csak egy időtlenségben lebegő álom nyomán képzelhető el. Ha közeledünk a ma pillanatához, minden feltételezés érvényét veszti. Kivéve az az érzés, amit én egy májusi éjszakán éjjel kettő és három között, egy koromsötét szobában átéltem.