Távolodó asztalok

„– Délután halálos fáradt voltam, és egy kicsit emberek közé mentem az Otthonba, ahol egész délután nyolc-tíz jelentéktelen íróval voltam együtt, s a jelentéktelenség csak azt jelenti, hogy nem tudnak írni. Különben nagyon kedves, ötletes, vidám, eszes és szórakoztató emberek. Ha beszélnek, nagyszerű írók is, csak az írásban nem jön ki, amit élőszóval tudnak” – írta Móricz Zsigmond 1933. június 9-én a naplójába, egy nappal az IGE lillafüredi gyűlése előtt, ahol beszédet kellett mondania.

Becsukom a könyvet, s azon gondolkodom, hová tudnék ma benyitni, ahol együtt ül nyolc-tíz jelentéktelen író, s az öregedő Kosztolányi csínytevéseit tárgyalja, bő lére eresztve, szellemesen, lélekben Somlyó Zoltánt, a kárvallottat pártolva. – Ezek a nagy nosztalgiák! Amikor az ember már nem is három-négy kitűnő író, kritikus, szerkesztő vagy esszéista társaságába vágyik; beérné nyolc-tíz jelentéktelen íróval is. Nyolc-tíz jelentéktelen íróval, akikből még minden lehetne, hiszen viszonylag fiatalok, de alig írnak, mert nem tudnak írni. Beszélnek inkább, szellemesen, tájékozottan, gyakorta lefegyverző humorral, iróniával. Kevés híján irodalmi közvéleménnyé is válhatnának, de ez a „kevés” a mű. A hiányzó „mű”. De ha szerénységük, önismeretük, öniróniájuk csődöt mond, valójában kierőszakolhatják, hogy művek nélkül is irodalmi közvéleménnyé váljanak. Ha sokat üldögélnek egymás között, a korszak Kosztolányi Dezsőit, Somlyó Zoltánjait, esetleg Móricz Zsigmondjait csepülve, kialakulhat bennük egy olyan érzület, hogy az „értékrendet” ők szabják meg. Ha így fordulna a dolog, mit írna vajon Móricz a naplójába?

Semmit… Ma nincs Móricz Zsigmondunk, és nincs Otthon kávéházunk. Az egész országban alig található egy asztal, ami mellett Móricz Zsigmond Hevesi Sándorral, Miklós Andorral vagy Ferenczy Bénivel beszélgethetne, de olyan sincs, ahol az asztal egyik sarkán fiatalok ülnének. Mi történt velünk?

Móricz asztalánál a kortárs írók, színészek, szellemi emberek mellett mindig helyet kaptak a fiatalok is. Amikor 1930 decemberében a Nyugat Barátok Köre a Britannia hátsó termében szilveszteri összejövetelt tartott, egyetlen körben futó asztal volt a teremben. Az ajtóval szemben Móricz Zsigmondék ültek, egyik oldalukon Fenyőék, másikon Nagy Endréék. Szemben velük Márffy Ödön festőművész és felesége, Csinszka (Ady özvegye). Körül Kosztolányiék, Gellért Oszkárék, Kassák Lajosék, Pap Károlyék, Schöpflin Aladárék, Beck Ö. Fülöpék, Nagy Lajosék. Móricz Virág Móricz Zsigmond szerkesztő úr című könyve szerint a Nyugat következő száma büszkén hirdette: „Százhúsz személyes banketten most először gyűltek egybe a Nyugat szerkesztői, írói és munkatársai családjaikkal egyben. Az Ady-generációnak már a gyermekei is táncképes korban virágoznak. A szép és ragyogó ifjúságban gyönyörködve, meg is jegyezte valaki, hogy: A Nyugat ifjúsága többet ér, mint a Nyugat öregsége…” – Ugyanebben a könyvben írja Móricz Virág: „Minden vasárnap valósággal vendéglő a leányfalusi ház. Nyugat-írók és azok fiai állandó kirándulóhelye… A Gellért- és Schöpflin-legények összes barátjukkal rajban járnak Leányfalura, s vasárnapról mindig marad belőlük egynéhány.”

Szállodatermek, kávéházak, Duna-parti kertek, és mindenütt asztalok. Az asztalok mellett írók, festők, színészek, az apákkal gyermekeik, a korszak fiatalsága. Sokan már egyetemisták, próbálkoznak valamivel. Írnak, festenek, tanítanak, színiiskolába járnak. Ismerkednek a korszak izgalmat hozó gondolataival.

A nagy magyar prózaíró mindig, minden korszakában közösséget is teremtett maga, a leányfalusi ház, a Nyugat vagy a Kelet Népe köré. Vonzásköréből, érdeklődésének fősodrából soha nem hiányoztak a fiatalok. Mégis, Illés Endre egyszer csak a következőket kényszerült leírni: „Fiatal írók – nem mindenki, mégis elég sokan – fanyarul elmosolyodnak, ha Móricz neve, valamelyik írása ma szóba kerül… Mit segíthet nekik Móricz? És amikor ezt gondolják, kérdezik, mondják – nem is sejtik: mennyire időszerű Móricz Zsigmond öröksége… Mert hiába a harcias önbizalmuk: az oktalanul felemelt hang, az ideges stílusváltások, elárulják őket – a mélyben kétely, bizonytalankodás, szerepkeresés él. És éppen ezt a görcsöt oldhatja fel Móricz példája – a nehéz indulást… A móriczi példa felelete: akkor találjuk meg önmagunkat, amikor a kifejezni érdemes világot is megtaláltuk már…”

A nagy író tehetsége, nyitott személyisége nem zárja ki azonban a generációk közötti zökkenőket, gyanakvásokat, félrehallásokat. De aligha mindegy, hogy a fiatalok értik félre az öregeket, vagy fordítva. A félrehallások lehetősége adott. Meghatottság nélkül nem tudom felidézni Németh László életrajzi írásainak egyik epizódját. Németh 1967-ben Pécsen a Mecsek-szállóban kúrálta bronchitisét. Tisztelgő szándékkal meglátogatta Fodor András és Tüskés Tibor, s olvasmányként hátrahagyták Updike Kentaur-ját. Németh László elolvasta, s képtelen volt napirendre térni felette. Ilyeneket írt a naplójába: „…A meglepő, hogy milyen kikerülhetetlennek tartja a történelem iránt bizalmatlan, fiatal gondolkozó a különféle, sokszor botránykeltésnek ható kezdetekből kialakuló új formanyelv győzelmét a művészetben, s milyen sorvadásra ítéltnek, ami a régiekre emlékeztető, ebben a forradalomban…” – Fodor Andrásról és Tüskés Tiborról tudom, hogy Németh Lászlót szerették és tisztelték. Mégis az olvasmányul visszahagyott amerikai könyv felrobbantotta a beteg író lelki nyugalmát. Hozzátehetem mindjárt, hogy nem véletlenül. Németh László kivételes szellem volt és jó író. Csak beleszagolt Updike könyvébe, és megérezte a másfajta, esetleg robbantóan új minőséget. Ez felkavarta. – Ilyen kényes az a hajszálvékony felület, ahol a fiatalabb generációk az idősebbekkel találkoznak. De ennek ellenére sem szabad elfelejtenünk, hogy az életkor, a biológiai lét pillanatnyi állapota, nem minősít. A létrehozott mű vagy az értékes művek sokasága minősíti visszamenőleg az embert. A fiatal Thomas Mann nem az az ember volt, mint amilyennek a Mario és a varázsló vagy A Buddenbrook-ház megírása után visszamenőleg láttuk.

Korunk durva, szóhasználatában triviális, mentalitása szellemileg is agresszív. Ilyen korban előfordulhat, hogy írók, művészek is megfelejtkeznek magukról. Nagy divatja van a tiszteletlenségnek, személyek és művek sárba rángatásának. Ilyenkor örülök, hogy ismerhetem Illés Endrét, akinek nemcsak mai magatartása, hangvétele tiszteletet keltő, hanem a fiatal Illés Endréé is az volt. – Mekkora író, kritikus és szerkesztő akart lenni Illés Endre? Kisebb, mint Ambrus Zoltán, Schöpflin Aladár, Osvát Ernő? Vagy pont akkora? – Nem, kérem! Sokkal nagyobb akart lenni. Ezért volt fiatal. S mégis hogyan ír Ambrus Zoltánról: „Amikor a húszas években Pestre kerültem, úgy zarándokoltam el Ambrus Zoltánhoz, mint egy dómhoz. Mint Sienában Ambrogio Lorenzetti freskójához, A jó kormányzat-hoz. Mint a nagy remekművekhez. Több volt, mint egy dóm. A Mérték és a Példa volt. Az irodalom jó kormányzata…” És Schöpflinről: „Csak a szeretet elfogódottságával tudok írni róla; a szeretet a legmagasabb igényesség, az elfogódottság talán a legigazabb mérték. Milyen sokszor láttam Schöpflin Aladárt! Láttam őt kis hivatali szobájában, asztagnyi kéziratok között. Megszerettem ezt a szobát… Azután láttam őt kávéházban, éjszaka, fiatalok közt…” Osvátról Laczkó Géza így ír: „»Osvát«-nak hívta mindenki, »Ernő«-nek legbizalmasabbjai is alig nevezték. »Osvát Ernő« csak egész idegenek számára volt nyomtatásban, írásban, szóban egyaránt. Nyomtatásban csak a Nyugat élén lehetett ezt a nevet látni, mint szerkesztőét…” – És Illés Endre: „Én már csak azt az Osvátot ismerhettem meg, aki – életének utolsó öt évében – félig legenda volt. Egy ismeretlen Wagner-zenedráma tűnődő istenalakja, aki az Ilka utcában vagy a Magyar Korona-kávéházban dárdájára támaszkodva Walhallája biztonságán mereng, szeretete sokszor közöny már, de azért még »zúzmarásan lobogó hajjal, keményen pillantó tekintettel« tud ítélkezni…” – Pontos, jellemző, szakmai sorok, egy esszéista megfigyeléseiből. Illés Endre fejet hajtott a művek és teljesítmények előtt, aztán tehetsége és ambíciói által vezérelve nekilátott az alkotásnak, az új szellemi, irodalmi értékek létrehozásának.

Tagadni kell, vagy az elismert nagy teljesítményeket túlhaladni? Amikor Vörösmartynak hírül vitték, hogy az ifjú Petőfi nagyobb költőnek tartja magát nála, így felelt a hírhozónak: „Hadd múljon felül. Nem szeretnék úgy meghalni, mint Magyarország legelső költője.”

Valamikor, húsz esztendeje, még természetes volt minden. Az asztalok létezése s a befogadó, új szavainkra figyelő idősebbek szeretete is. Amikor a Dunántúl, majd a Jelenkor köré csoportosuló írók asztalához a Nádor-kávéházban leültem, munkásként dolgoztam egy gyárban. De már megírtam a Jégnovellá-t, s Csorba Győző, Várkonyi Nándor, Tüskés Tibor elfogadott. És elfogadták Lázár Ervint, Szakonyi Károlyt, Kiss Dénest, Gyurkovics Tibort és Kertész Ákost. Csakhamar egy színpadon szerepelhettem Weöres Sándorral, Takáts Gyulával, Csorba Győzővel, Szabó Magdával, Darvas Józseffel, Veres Péterrel, Tersánszky Józsi Jenővel. Amikor Pécsen járt Kassák Lajos és Gyergyai Albert, már én fuvaroztam őket a városban és írtam róluk a megyei lapba (meg is kaptam érte a fegyelmit). – Közben megjelent Az Őthey lány is Budapesten, aztán az első könyv, s a Hungária Kávéházban sok íróval összeismerkedtem az asztalok körül. De akkor csak egy dolog számított, ahogy már Móricz Zsigmond korszakában is: ki tud írni, és mit írt? – Ez volt a belépőjegy az asztalok mellé. Csak az asztalok mellé, emberi szóra, ahogy a szakma a saját berkeiben beszélt. De hivatalosan nem jelentett ez semmit, Alap és Írószövetségi tagságot sem. Mégis többet jelentett mind a kettőnél. S ha valami hiányzik a mai fiataloknak, akkor az a befogadottság. Beléphet valaki tizennyolc szervezetbe, attól még nem lesz író. Író attól lesz, ha tud írni, ha Csorba Győző esténként végigsétál társaságában a Király utcán, Tersánszky megosztja vele a maradék borát, s Weöres Sándor egy vidéki városban éjszaka elindul vele almát szerezni. De az asztalok, mintha távolodnának egymástól, akár a kontinensek.