A létrahelyzet

„Jákob elindult Beersebából és Háránba ment. Eljutott egy helyre, és ott maradt éjszakára, mert a nap már leszállt. Fogott egy követ azon a helyen, feje alá tette támasznak, és lefeküdt azon a helyen aludni. Álma volt: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le és fel jártak rajta.” – Én csak egy olyan létrát szerettem volna, ami az eresz alját eléri. Történt ugyanis, hogy a téli vihar két éve lesodorta a kémény tetejéről a szélkakast. Azóta a füstöt beveri a szél a szobába, s a januári borfejtések idején alig lehet megmaradni a présházban.

Eleinte a harmadik szomszédom létrájában bíztam, már egy kőmívessel is megegyeztem félig-meddig kéményügyben, de addigra a létra eltűnt. Örökölt létra volt, s a testvérek közül az idősebb fiú, akit a létra leginkább illetett, csak háromezer forintért volt hajlandó lemondani a jussáról. Harmadik szomszédom inkább hagyta vinni a létrát. Ott maradt az egész szomszédság létra nélkül. Híre kelt aztán, hogy az örökös kölcsön adja a létrát, de csak két-háromszáz forintért. – Jobb, ha veszek egy létrát, gondoltam, s azóta színesebbé vált az életem.

A Balaton környékén próbálkoztam. Fából készült, középalacsony kettes létrát sok helyen lehetett kapni, közönséges ABC-áruházakban is. De ilyen falközépig, meggyfa alsó ágáig érő létránk már volt. Magasabbra vágytunk, az ereszig, vagy ha lehet, tíz centivel még tovább, a csatornáig. Hiába… Kíváncsiság is támadt bennünk: Milyen lehet a házunk felülről?… Idáig csak alsó vagy oldalnézetből láttuk… Ekkor elhatároztam, hogy magam készítem el a létrát. TÜZÉP-telepeket kutattam át faanyag után. Háromméteresben még lehetett alkalmas fűrészelt anyagot kapni, de ötméteresben már nem. Fokozatosan lemondtam a létráról, a szélkakasról s a kúpcserepeknek a visszarakásáról is, melyeket az utóbbi télen sodort le a szél.

De Jákobként én is bolyongtam tovább, s ha nem is Beersebából Háránba, de a Zöldmáli útról a Bajcsy-Zsilinszky úti MÜÁRT-boltokba eljutottam. Fejtőcsövet szerettem volna venni, mert a régi kilyukadt. Kiderült, hogy ezt a jól bevált, piros gumiból készült fejtőcsövet nem gyártják, hiánycikk. Nem lehet tudni, miért álltak le a gyártásával, az eladó csak vonogatta a vállát. Talán azért nem gyártják, mert jó volt, bevált, vették. Ilyenkor kell közbelépni. Szemle, aláírás, pecsét! Egy métert sem többet. Bort szívogatnak rajt? Hordóból a demizsonba? Trockisták, árulók! Beszüntetni a gyártást! Szívják le a rohadt borukat tyúkbélen…

S ekkor, ahogy az eladóra néztem, láttam, hogy csalódott. Kis ingerültséget remélt, színházat. Mit ér az élet, ha a vevők már a legközönségesebb gumicső eltűnésén sem dühöngnek? Éreztem, hogy becsaptam ezt a derék embert, tennem kell valamit. Körülnéztem, s megpillantottam egy kétméteres, alumíniumból készült kettes létrát. Visszaléptem a pulthoz.

– Szép létrájuk van.

– Alumínium – mondta.

– Én egy olyant szeretnék, ami nem kettes létra, hanem egyes, de legalább öt méter hosszú. Egy individualista létrát.

Láttam az arcán, hogy megmentettem a napját, mindent jóvátettem. Elmosolyodott.

– Az ilyen bonyolult létrákat csak a központban lehet megrendelni – mondta.

A létraközpontban előzékenyen és nagyon barátságosan fogadtak. Már a kafkai hangulatot árasztó lépcsőházban megkérdezte egy esernyős úr, hogy hová igyekszem, miben segíthet. Mondtam, hogy létraügyben jövök. Elmagyarázta a folyosókat, s az ajtószámot is megmondta. Zuhogott. Bent a szobában szép hölgyek ültek. Kicsit csodálkoztak, amikor létraelképzeléseimet előadtam, de megbocsátó mosolyuk enyhítette a helyzetet. A legmosolygósabb létraügyi előadó segítőkészen elmondta, hogy csak három, esetleg háromnegyvenes létrát adhatnak nekem, ha nem vagyok közület. Jól látszott rajtam, hogy nem vagyok közület. Ezen magukban egy kicsit mulattak. Szép, szőke asszony volt a létraügyi előadó, így őszintén bevallottam neki, hogy a vihar lesodorta a szélkakast, s legalább ötméteres létrára lenne szükségem, hogy felmásszak a tetőre. Esetleg egy összecsúsztatható létra is jó lenne, ami csak háromméteres, de széthúzva hat méter. Láttam már ilyeneket, gyártják nálunk. Szomorúan ingatta a fejét. – „Három és félméteresnél hosszabb létrát magánosnak nem adhatunk el, csak közületnek.” – Igyekeztem elmagyarázni, hogy a csatorna négy méternél magasabban van. – Ingatta a fejét és mosolygott. Ekkor megértettem, hogy Magyarországon a létra stratégiai áru, ahogy másutt a repülőgép, rakéta, hasadóanyag vagy az élelmiszer.

Kicsit furcsán éreztem magamat az utcán, mert éppen megjelent a rendelet, hogy kisvállalkozásokat is lehet alakítani. Magánemberek vehetnek traktort, teherautót, taxit üzemeltethetnek. – Traktort, teherautót igen, de létrát nem. Van ebben logika, mert valahol azért meg kell fogni a dolgokat, egyébként az állampolgár azt képzelné, hogy azt csinál, amit akar. A nagy szabadosságban egy ponton érezni kell az állampolgárnak, hogy a központi akarat nem gyengült. Ha akar, szabályoz. S ez a pont sajnálatosan éppen a létra.

Bár a létra kényes jószág. Biztos, hogy a háromméteres létra három méter? Lehet, hogy magasabbra ér, ahogy Jákob létrája is… S ha az „Isten” angyalai le s fel járnak rajta, előfordulhat, hogy az Úr is rááll a felső fokra, és megszólal: „Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, amelyen pihensz, neked és utódaidnak adom…”