Ha ég a préri…

Az aligai elágazás után jobbra, a 71-es út mentén tizenegy elégett nyárfa áll. Pontosabban tíz és fél, mert a tarlótűz poklában a tizenegyedik csak félig pusztult el, törzsének egyik felén zöld még a lombozat. A kép elúszik a kocsi mellett és elmerül a semmiben. Gondolkodni ezen az útszakaszon amúgy sem lehet, mert a rendőrök gyakran mérik a sebességet, időnként az akarattyai benzinkút bokrai közé is beállnak a radarernyővel és fényképezgetnek. Így ezen az útszakaszon az ember inkább a sebességmérő órát nézi, mint az utat. A szem aggodalmasan a volán alá pillantgat: vajon elég lassan megyünk? Nem kellene még lassabban?

A kép aztán Almádi után, amikor feltorlódnak a kocsik, s már csak lépésben lehet menni, újra előhívódik. Magam előtt látom a kormosra égett fekete tarlót s a halott jegenyéket. Meredt fa csontvázak. Az összetorlódott gépkocsisor felett lebeg a kép. Aztán kezd déjà vu jellegűvé válni az egész, mintha nem is most, hanem tavaly láttam volna ezt a képet. Vagy tavaly is, a szokásos tarlóégetés után. Egy hír is eszembe jut. Olvastam valahol, vagy a rádióban hallottam, hogy a Nyírségben két embert kiküldtek tarlót égetni. Azok meggyújtották a mezőt, aztán betértek valahová italozni. Mire visszaérkeztek, meggyulladt és félig leégett a termelőszövetkezet szilvás- vagy almáskertje. De a két dolgozó akkor sem látott oltáshoz, csak álltak az égő föld szélén és nézték a tüzet. Az utóbbi mondat megrovó hangsúlyt kapott.

Igen, az oltás! Nekünk a tűzről azonnal az „oltás” jut eszünkbe. – Lassan átvonszolódunk Alsóörsön, s közben igyekszem elképzelni a két bepálinkázott nyírségi embert, ahogy „oltáshoz” látnak. Hogyan lehet vajon eloltani egy almáskertben a tüzet? Hogyan kell oltani, ha a nyárfák égnek? Tíz nyárfa ég, s már a tizenegyediket is nyaldossák a lángok. Melyiknél kell kezdeni az oltást? Az elsőnél, az ötödiknél? És hogyan? A mezőn aligha vannak kéznél a tűzoltófecskendők… Még jó, ha egy poroltó vagy öntözőkanna akad. Az egyik dolgozó felmászik a nyárfára egy vödör vízzel és a lángokra önti?

Van abban valami elgondolkodtató, hogy a két nyírségi dolgozó nem is próbálta oltani a tüzet, csak nézték, hogyan égnek a fák. Ez a mentalitás sokat sejtető. Lehet, hogy nem tudunk mozogni, gondolkodni, cselekedni, ha körülöttünk ég a mező? – Csak az „oltás” jut eszünkbe, s utólag, ha az almáskert már leégett, véteknek csak az „oltás” elmulasztása számít? Talán mást is lehetne csinálni, nemcsak oltani… Mielőtt talpunk alatt felgyújtjuk a tarlót, esetleg körül lehetne pillantani, hogy honnan fúj a szél? S ha az almáskertek szél alatt vannak, várni a tarlóégetéssel. És ugye pálinkázni is szerencsésebb dolog olyan időpontban, amikor éppen nem ég a mező. S ha már ég, és nem mi gyújtottuk fel, az oltáson kívül még mindig lehetne tenni valamit… Felgyújtani a másik végén, s a két tűztenger felfalja egymást. Olvastam erről valahol. Hol olvastam?

Amint megérkezünk, lányom könyvespolcához lépek, és leemelem Cooper Bőrharisnya-sorozatának öt kötetét. Kis izgalom és boldogság fut végig idegrendszeremen, hiszen Nathaniel Bumppóval nagyon régen találkoztam. Cooper felnőtteknek írta történeteit, de akarata ellenére az egyik legjelesebb ifjúsági íróvá magasztosult. Valamelyik könyvében ég a préri, s Nathaniel Bumppo utazókat, két hölgyet és egy angol vagy francia tisztet ment meg a sziú indiánok elől. Az indiánok felgyújtják a prérit, körben lángtenger minden, látszólag nem lehet menekülni. – Mivel a préri ég, A préri-ben keresem a regényrészletet. Csakhamar megtalálom: – „Üljünk már lóra, és meneküljünk! – kiáltott fel Middleton. – Ne adjuk fel az életünket küzdelem nélkül!” – Az öreg trapper (Nathaniel Bumppo) azonban másként vélekedik: – „Eh, lángok!… Ki törődik a lángokkal? Azon töröm a fejemet, hogyan lehetne a ravasz sziúk eszén túljárni! A lángokkal elbánok én könnyen… Hát ez is tűz?” – Nathaniel Bumppo aztán egy darabka földön társaival együtt kitépdeste a füvet, s amikor már a puszta földön álltak, felgyújtotta körülöttük a prérit. Ahogy aztán a tűz falta a füvet, egyre nagyobb tűzbiztos terület keletkezett körülöttük.

Middleton cselekvéskényszere ugyanolyan ismerős az életből, mint a bénultság, tehetetlenség, belenyugvás. A mi történelmünkből inkább talán a bénultság, a pszichés apátia, a „nem érdemes, úgysem sikerül”, „ilyen kicsi nép mihez kezdhet”, „már késő” érzületjelenségek ismerősek. Természetesen a cselekvéskényszer is, a Middleton-féle áttörések (sikertelen) a tűzön, a huszárrohamok, portyák a török ellen, Zrínyi kirohanása a szigeti várból, a Horthy fiú naiv kiugrási puhatolózásai az angolok irányában, melyek megszakadtak, mert a németek szőnyegbe csavarva elrabolták, majd a kiugrási kísérletek folytatása kelet felé. Csodák is történtek, 1552. október 18-án, negyvennapos ostrom után a török sereg elvonult Eger vára alól. De a cselekvés fő motívuma mindig az oltás. Ha már bekövetkezett valami, akkor próbálunk valamit tenni. Amikor a németek megszállták Magyarországot, amikor már jól látszott, hogy a háború a szövetségesek győzelmével végződik.

Kedvetlenül becsukom Cooper regényét, s a pillantásom beleütközik Simonffy könyvébe, amely egész nyáron hol itt, hol ott kinyitva, az asztalomon hever. A Kompország katonái-ban is megtaláltam a jellegzetes magyar fejezetet. Ki sem kell nyitnom a könyvet, magam előtt látom, ahogy Simonffy Tóth Ernő, a felesége, Ramaz János, Vörös Tibor 1944 késő őszén megérkeznek Gamászapusztára. Az úton német csapattestek vonulnak. Ramaz, a gépkocsivezető ide-oda autózik, majd felnyitja a motorháztetőt és a szerkezetek között matat. Várják a másik gépkocsit, amivel a politikusok jönnek, s hozzák az iratokat, meghatalmazásokat, a tárgyalási anyagot. De a politikusok nem érkeznek meg. A németeknek egyre gyanúsabb a helyzet. Közben Török József a felségjelzés nélküli repülőgéppel leereszkedik, s mivel a politikusok nem érkeztek meg, a németek szeme láttára a katonai csoport felugrál a repülőgépre és elszáll az oroszokhoz. De iratok nélkül. A politikusok autója defektet kapott. Magyar autó.

Ez a Gamászapuszta egyébként csak néhány kilométerre van az aligai elágazástól, ahol most a 71-es út mentén az elégett nyárfák állnak, mint a szobrok, emlékművek.

A mi fordulatos történelmünk valójában rég kialakíthatta volna bennünk az időben gondolkodás, a megelőző megfontolás készségét, s az égő mezőn történő eligazodás, célszerű cselekvés tehetségét is. De a nyírségi dolgozók csak nézték az égő almáskertet, meg sem próbálták oltani. Magatartásuknak mélyebb értelmet is tulajdoníthatunk. Talán megsejtették, hogy „oltani” már kevés. Ha körben ég a préri, valami mást kell tenni, vagy mást is lehetne tenni.