A buta veréb

Az ember által áttekinthető idők kezdete óta nemcsak a kutya és a macska, de a madarak számos fajtája is domesztikálódott. Valamikor a falusi kémények dísze volt az ott fészkelő gólya, a fecskék szívesen tapasztották otthonaikat az istállók gerendái alá, az ereszaljakat, a szénáspadlás zugait pedig a verebek foglalták el. A városok, falvak új jövevényei közé tartozik a balkáni gerle és a feketerigó. A tudomány pillanatnyi állása és az emberek érdekei szerint a madarak egyik részét hasznosnak, a többit viszont károsnak véljük. Gyermekkoromban például a feketerigót hasznosnak tartották, a verebeket viszont károsnak. Az utóbbi években módosult ez a vélekedés, mert a feketerigó a falusi, városszéli kertekben rákapott a földigilisztára (ami ugye hasznos, mert lazítja a talajt), s a rovarok, káros bogarak, férgek irtásával szinte teljesen felhagyott. Így a feketerigó hasznossága, becsülete komoly veszélybe került. Verébvonalon viszont enyhült a helyzet. Igaz ugyan, hogy a szemétben kapirgáló városi veréb betegségeket, fertőzéseket terjeszt vagy terjeszthet, de a présházak, pincék között, ritkán lakott hegyoldalakban és kertekben élő mezei veréb viszont hasznos, mert pusztítja a férgeket, bogarakat.

Balatoni présházunk eresze alá ilyen garantáltan hasznos, mezei verebek költöztek be. Régen beköltöztek, előbb, mint mi, a ház valójában még el sem készült egészen, de a verebek már családot alapítottak a gerendákat borító deszkák alatt. Először egy zilált fészek terpeszkedett az eresz alatt, aztán három, majd nyolc szorongott. A verebek az idén kilakták egymást az eresz alól. A fiatalabbak a szomszédos, vakolatlan házban próbálkoztak, de ott sem jutott mindegyiküknek hely. Egy tanácstalan verebecske a csatornánk lefolyócsövébe kezdett fészket építeni. Szándékáról igyekeztem lebeszélni, de a leömlő nyári záporok természetrajzát nem sikerült vele megértetnem. Csőrében egy szénaszállal makacsul állt a csatorna szélén. Szelíden nézett rám a magasból, s láttam, arra gondol, hogy túlzok. Csak rá akarok ijeszteni, hogy a jövő kis verebeinek ne készülhessen el a fészke. Nem az esőről van szó, hanem másról, csak nem mondom ki. Nyilván egy hátsó szándék mondatja velem, hogy veszélyes az eső. – És valóban. Nem kedvelem, ha a ciszternámban egy koszos, esetleg fertőző verébfészken át szűrődik le a víz. De ezt hogyan magyarázzam el az élni vágyó, szürke madárkának?

Az első könnyebb zápor kimosta a verébfészket a csatornából. A víz szemetes lett, használhatatlan. Pedig fenn a hegyen nincs vízvezeték, minden csepp esővízre szükségünk lenne.

A kis veréb néhány órán át bánatosan ácsorgott a csatorna szélén. Látszott az ábrázatján, hogy töri a fejét. Mit tegyen? Higgyen nekem, és máshová építse a fészkét? Nem hitt. Úgy gondolta, hogy csak egy véletlen baleset áldozatául esett a fészke. Ilyesmi többet nem fordulhat elő. Késő délután már egy száraz fűszállal a csőrében érkezett a csatorna szélére. Mérgesen kiszedtem a csatornából a becsempészett szalmaszálakat. Ettől kezdve titokban dolgozott. Szemem láttára soha nem vitt a csatornába szénaszálakat. Ha rosszkor közeledtem, visszafordult a levegőben, vagy tüntetőleg eldobta a fészeknek való fűszálakat. Csakhamar a tojásait is elhelyezte a csatornában, és boldognak látszott.

Három hete, kora délután megdördült az ég. Fekete felhők nyomultak fölénk Zánka felől, aztán valahol a Lesence-völgyben egy nagy örvény visszafordította a hegy mögött elszaladt derékhadat, s egyetlen nagy felhőszakadásban, vízomlásban tűnt el a környék. Mogyoró nagyságú jég verte végig a szőlőket, az éppen gyümölcsöt érlelő alma- és barackfákat. A nagy pusztítás után csak órák múlva jutottunk el a víztárolóhoz. A kimosott kócos verébfészek fentakadt a deszkafödél peremén. A fészekben három meztelen fióka és egy félig nyitott tojás feküdt. Nem éltek sokat, talán egy napot.

Másnap, amikor a vihar nyomait takarítottam el a kertben, megpillantottam a verebet. A csatorna szélén állt, csőrében egy szalmaszállal.