Az okos veréb

Alighogy megálltam Balatonalmádiban, ott termett a kocsim mellett egy táskás ember, és bevasalt rajtam négy forint parkolási díjat. A jegyet az ablaktörlő alá tűzte, aztán elment. Úgy emlékeztem, hogy az ABC-áruházzal szemben a korábbi években nem szedtek parkolási díjat. Kíváncsian a kocsi elejéhez léptem, és kinyújtottam a kezemet a jegy után. Szerettem volna megnézni, hogy mit nyomtattak a jegyre. Ki szedi a parkolási díjat? De megtorpantam, mert az autó lökhárítójáról leugrott egy kis veréb, s a méternyire húzódó szegélykőre reppent. Rám nézett és várakozott. Néztük egymást. Az volt az érzésem, akar tőlem valamit, vagy szeretné, ha elmennék, otthagynám az autót. Hátrább léptem néhány méternyit, s az áruház felett az égre tekintettem. Ekkor a veréb újra felugrott az autó lökhárítójára, s a hűtőrácsra préselődött bogarakat kezdte csipegetni. Válogatósan falatozott a frissebb bogárpecsenyékből, melyek talán csak néhány perccel korábban csapódtak az autó orrára.

Közben begördült mellém egy Trabant. A veréb érdeklődése azonnal feléje fordult. Érthető, megérkezett a frissebb pecsenyeszállítmány. – Megvárta, amíg a kocsi egészen megáll, vezetője behúzza a kéziféket, aztán hopp, máris ott állt a lökhárítóján.

Így falatozgatott a parkolóban a veréb. Látszólag pontosan olyan szürke, jelentéktelen madár volt, mint a többi, de vadászgatással, légyüldöző repülésekkel nem fárasztotta magát. Vadásztak helyette az autók. Kicsivel több esze volt, mint a testvéreinek. De az is lehet, hogy kevesebbel is beérte. Friss bogárpecsenye helyett, roncsolt maradványokkal.