A madárálmok vége

Talán még emlékezik az olvasó, hogy az És hasábjain beszámoltam egy eltévedt galamb sorsáról. Január 4-én délután három óra tájban szállt a loggiánkra. Borzas volt, csapzott, végkimerült. Beengedtük a meleg szobába, megitattuk, megetettük, megmentettük az életét. Mivel gyűrűzött volt, táviratoztunk a gazdájának Rákoshegyre. Másnap déltájban megérkezett és elmondta, hogy a téli szélviharban a padlásról leszakadt a voiler, s több galambja megszökött, eltévedt. – A betegen gubbasztó madár nem hagyta magát megfogni. Amint a gazdája kilépett a loggiára, váratlanul szárnyra kapott, elrepült, s csak akkor jött vissza, amikor a tenyésztő már az utca végén taposta a havat. A galamb hozzánk szegődött, megerősödött, túlélte a telet, s otthonosan berendezkedett a loggiánkon.

Július elsején, amikor a nyitott ajtón át galambunk szokása szerint besétált a szobába, néhány csipetnyi kenyérdarabkát dobtam a könyvespolc elé. Szokásos étrendje magokból állt, nagyon szerette a kendermagot, a kölest, kukoricát, búzát, napraforgót, de elvárta, hogy időnként néhány falat kenyérkockával is megkínáljuk. Ez volt az igazi csemege. Talán azért szerette annyira, mert január 4-én, amikor a téli szélvihar kiéhezetten loggiánkra sodorta, kenyeret kapott először. – A kenyérfalatoknak most is megörült, elégedetten eszegetni kezdett. Amikor a szoba közepére lépdelt egy elgurult kenyérdarabka után, óvatosan betettem az üvegajtót. Azonnal észrevette, mérgesen felkrúgatott és odaszaladt. Értetlenül totyorgott a csukott ajtó előtt, s amikor megértette, hogy fogságba esett, hirtelen szárnyra kapott, és nekirepült az üvegnek. Utánakaptam, két evezőtolla a markomban maradt, s csak a következő pillanatban, a szőnyegen sikerült a rémült galambot megfognom. Szeméből ekkor már nem félelem, hanem a sértett értetlenség sugárzott felém. Ezt nem tételezte fel rólam, mi több, elképzelhetetlennek tartotta. Etettük, itattuk, gondoskodtunk személyéről, szabadon repülhetett, kujtoroghatott, amikor kedve tartotta. Semmiben sem korlátoztuk. Ha akart, bejött a szobába, átsétált a konyhába, s ellenőrző körútja után mindig bántatlanul kijutott a loggiára. Ha a betonkorlátra könyököltünk, néha odaszállt mellénk, és onnan nézte a tájat. – Nem értette, hogy mi történt vele és körülötte.

Beletettem egy papundekli dobozba, átkötöttem madzaggal, aztán lyukakat fúrtam a tetejére, hogy bőségesen kapjon levegőt. Amikor a dobozt kitettem a loggiára, lányom már a sírással küszködött.

– Megeszi – mondta elcsukló hangon. A galamb gazdájára gondolt, aki januárban elmondta, hogy szökött galambot nem érdemes tovább tenyészteni, az ilyen megy a fazékba.

– Úgy visszük vissza, hogy a tenyésztő észre sem veszi. Elkeveredik a sok galamb között – nyugtattam a lányomat. De nem nyugodott meg, így az elméletemet kénytelen voltam kifoltozni.

– Ha mégis észreveszi, megörül neki és becsülni kezdi, hogy olyan messziről hazatalált. Lehet, hogy ez lesz a legértékesebb galambja.

A galamb közben dührohamot kapott a dobozban. Mérgesen krúgatott, aztán a szárnyával vadul verdesve, újra és újra megkísérelte a repülést. Én a történelemből már tudtam, hogy a rabságban nem lehet repülni, de a mi galambunk úgy gondolta, hogy lehet, csak erősen kell akarni. Újra és újra megkísérelte, s néha már-már úgy látszott, hogy dobozostól felemelkedik. Nem emelkedett fel. A doboz billegett, aztán egyik oldaláról a másikra borult. Semmi sem változott, a galamb a dobozban volt, s a doboz a galamb körül. Ilyenkor szokták érezni a rabok, hogy tettek valamit a szabadulásukért, és kint is változik a világ. Pedig csak annyi változott, hogy a billegő börtöndoboz másik oldalával meredt az égbolt felé. – Estefelé galambunk is megsejtett egy keveset a változás (a másik oldalára borult doboz) valódi értékéről, mert a rabok ősi ösztönét követve falbontáshoz kezdett. Csőrével kis lyukat vésett a doboz oldalára, s ezt tágítgatta. Csak akkor dolgozott, ha csend volt. Ha moccantunk, abbahagyta a vésést. – Nem akadályoztam meg, véssen csak. Ennyi szabadulási esélye egy madárnak is lehet. Amíg vés, addig reménykedik, hisz a szabadságban, a nagy repülésekben, nem esik depresszióba.

Másnap, július 2-án reggel, a dobozba zárt galambbal együtt kocsiba szálltunk és elindultunk Rákoshegyre. A II. kerületből eljutni a XVII.-be kisebb expedíció, különösen a szétszedett, felásott, összerakhatatlannak tűnő Budapesten. A kanyarokban a galamb mindig elcsúszott a dobozban, s hallani lehetett, ahogy a körmeivel, csőrével igyekszik megkapaszkodni. – Vacakul éreztem magamat a bőrömben, rossz lelkiismerettel küszködtem előre az újabb és újabb terelőutakon.

Soha nem akartunk galambot tartani. Úgy gondoltuk, hogy a loggiánkra tévedt, szép tollú, magasan szálló, kerengő fajta galamb tavasszal majd társat talál magának, s elvegyül a környék valamelyik galambcsapatában. De nem így történt. Bokázott, burukkolt, udvarolgatott, de nem talált párra. Egyszer egy furcsa fejű, fehéres galambot már a társasház tetejére csalt, de a loggiánk nem tetszett ennek a madárnak, és elment. Igyekezett a mi galambunk elvegyülni a környék galambnépei között, de azok nem fogadták be. Megverték, megtépték. Néha napokig a loggián búslakodott, alig repült. Soha nem gondoltam volna, hogy a parlagi galamb, a postagalamb vagy a strasszergalamb kultúrája és szokásai között olyan nagy a különbség, hogy nem tudnak együtt élni. A mi kerengő fajta galambunk úgy élt a környékünkön, mint a csaknem másfél milliónyi török vendégmunkás az NSZK-ban. Megtűrték, de nem fogadták be a közösségbe, így fokozatosan kialakult benn a gettómentalitás. A tél végén még élvezte a szabadságot, a magányos repülőutakat. Hat-nyolcórás repülés után is könnyedén, boldogan szállt le a loggia betonkorlátjára, mert tudta, hogy nem zárjuk rá a voilert, akkor kap szárnyra, amikor akar, s olyan messzire száll, ahogy kedve tartja. Így aztán mindig visszatért. De tavasszal nyugtalanná vált, s nyár elejére búskomorrá. Mivel a galambok nem fogadták be a környéken, velünk, emberekkel igyekezett integrálódni. Ha nyitva volt az ajtó, azonnal bejött, s olyan otthonosan kaparászott, csipegetett a szobában, mintha tyúk lenne és nem galamb. Este nem akart kimenni. Ha csukva tartottuk az ajtót, kopogott a csőrével, és sértetten nézegetett befelé.

A teljes csőd a kosztolás miatt robbant ki. A környék verebei felfedezték a galamb magokkal terített asztalát, és ellepték. Először csak két veréb, aztán hat a szomszédos, szanálásra ítélt házból. Talán még ez sem lett volna baj, de a veréb nemcsak a madártársadalom proletárja, s mint ilyen, demokratikus és jószívű élőlény, de sajnos dicsekvő is. Telecsiripelték a hegyoldalt, hogy ők milyen kölest és kendermagot reggeliztek, s hogy milyen napraforgómag lesz az ebéd, s hogy nekik csak egy szavukba kerül, s akkor már búzaszemeket is kapnak… Meg, hogy amíg mások csak építgetik, ők már megvalósították… Náluk már nem munka szerint, mindenki igényei szerint… Csoda, hogy négy nap múlva harminc veréb lakmározott a boldogtalan galamb asztalán? Egy hét múlva már hatvan. S még ha csak lakmároztak volna… De ez a rengeteg madár összetojta a loggiát. Nem lehetett kilépni. A galamb- és verébpöttyintések között csak szökdécselve lehetett közlekedni. Este, még napi kétszeri takarítás után sem lehetett kiülni a csillagokat vagy a város fényeit nézni. Beszorultunk a meleg lakásba. – Ekkor született meg a galambtálca. Farost lemezből és néhány lécből tálcát készítettem a galambnak. Reggel, délben, este tálcán kapta meg a magokat, s amint befejezte az evést, a lányom behozta a tálcát és a könyvespolc alá tette. Ha nyitva maradt az ajtó, a galamb még besomfordált később és csipegetett. A verebeknek nem tetszett az új helyzet, lázadoztak. Egész nap a betonkorláton ültek, s mivel befelé néztek, hátsó farktollal díszített részük kifelé meredt. Így ha pöttyintettek, a „végtermék” lehullott az alattunk lévő loggián száradó ruhákra. A türelmetlenebb verebek már kezdtek odébbállni, amikor az egyik éceszgéber kitalálta, hogy ez csak az egy lépés hátra, hamarosan következik a két lépés előre. És igaza lett. El kellett utaznunk egy hétre. A galamb tálcáját gazdagon megtöltöttük magokkal, és kitettük a loggiára. Még autóba sem szálltunk, már megérkeztek az első küldöttek, s csakhamar kezdetét vette az egyhetes népünnepély. Amikor visszaérkeztünk, teljes napig tartott a loggia kitakarítása, lesúrolása.

Valaki azt tanácsolta, hogy ne adjunk a galambnak enni, akkor majd elmegy. Ehhez nem volt szívünk. S egyébként is hová mehet el egy galamb, akit a környéken nem fogadnak be?

A loggia tisztaságát újabb rendszabállyal igyekeztünk megóvni. Egyáltalán nem tettük ki a galamb tálcáját, az ajtót viszont résnyire nyitva hagytuk. A galamb így három napig kényelmesen eszegetett a könyvespolc alatt. Az ötödik napon azonban, amikor délidőben a szobába nyitottunk, verebek repdestek a csillár körül. – Ekkor váratlanul kitört belőlem az „ember”, pontosabban, az európai fehér ember rideg mentalitása.

Hideg dühvel az asztalhoz ültem, a lakás árát elosztottam a négyzetméterekkel. Ezek után a loggia alapterületét megszoroztam tizennégyezerrel. Hatvanezer jött ki. Hatvanezret fizettünk azért, hogy egy szerencsétlen galamb s ötven-nyolcvan demokratikus érzelmű veréb tönkretegye az életünket. Némán döntöttem. Kiterítettem az asztalra Budapest térképét, s megkerestem rajt Rákoshegyet, majd hosszú böngészés után a Klapka utcát is.

Egyórás autózás után érkeztünk meg a XVII. kerületbe. Délelőtt tíz óra volt, amikor a Klapka utcába befordultunk. Gondozott, üde kertek, gyümölcsösök között álltak a cseréptetős, világító fedelű házak. Sütött a nap, felhőtlen, átlátszóan kék volt az ég. Megálltam, s óvatosan kipillantottam az ablakon. Galambrajok repültek a levegőben. Lányom kinyitotta a dobozt, és kiengedte belőle a galambot. Kicsit megszédült a fénytől, s alacsonyan csapongva egy ház gerincére szállt. De a következő pillanatban újra szárnyra kapott, és csatlakozott egy galambcsapathoz. Színük, mozgásuk teljesen azonos volt, mindegyik a magosan szálló, kerengő fajtához tartozott. Álltunk az autó mellett, és a madarakat néztük. Huszonöt-harminc másodpercig tudtuk megkülönböztetni a mi galambunkat a többitől. Ilyen felszabadultan, boldogan még soha nem láttuk repülni. Szárnycsapásaiban euforikus boldogság feszült, öröm, hogy hazakerült a szülőföldjére, a régi galambcsaládhoz. Aztán fordult a csapat, s a mi galambunk eltűnt, elvegyült a többi kerengő között.