A tambovi táborban Örkénnyel

Amikor 1976-ban beszélgetést készítettem Örkénnyel a Jelenkor számára, a portré a következő sorokkal fejeződött be: „Örkényék szellemi műhelyében minden olyan szép, nyugodt, hűvös, az ülőgarnitúrák, a falak, kint a fák s körben az utcák, az egész Pasarét. Csak hát Örkény még mindig hadifogoly…” – Örkény azóta a földi lágerekből végleg szabadult, én viszont életműsorozatának új kötetét olvasva fogságba estem. Kettős fogságba, a könyv hadifoglyaként keresem a miérteket, éhes vagyok, képzeletemben egy valóságban soha nem létezett országba kívánkozom haza, hogy a reggeli és az ebéd között Póra Ferencként tüzet rakjak a domb gerincén, megfőzzem paprikás krumplimat, akkora darab szalonnával, amennyi csősz koromban talán egy hétre sem jutott. Közben Örkény fogságában is sínylődik a lelkem, mert nagyon jó író, a mondatai, szavai és a szeme rákényszerítenek, hogy azt lássam, úgy halljam, úgy értsem, ahogy ő a csernyenkai, tambovi fogolytáborokban a flekktífusz után látta, értette az embereket s szerepüket a történelemben. Bevallom, ha létezne olyan abszurdum, hogy én írom ezt a könyvet, akkor szubjektívebb lennék, a rég szétesett nemzettel s a feudalizmus bűnéből eredően állati sorban élő Botos Józseffel, Kirilla Péterrel elnézőbben bánnék. De ilyen abszurdumok nincsenek, 1944-ben én kilenc, Örkény harminckét éves volt. Így részesülhetek abban a szerencsében, hogy egy értelem által vezérelt, kegyetlen könyvet tarthatok kézben, melyben Örkény alig mond magáról valamit, pedig négy és fél évig fogolyként élt a félig földbe ásott barakkokban, osztozva hatvannégyezer magyar, sok százezer német, román, francia és olasz közös sorsában. Evett, aludt, végezte a tábori munkát a többiekkel, de történelmi tanúként, egy mindenre figyelő intellektuális író fegyelmével gyűjtötte az élményeket, dolgozott új könyvén a legnehezebb körülmények között is. A csomagolópapírra lejegyzett sorok, melyek 1947-ben az Új Magyarország hasábjain jelentek meg először, aztán kihagyásokkal folytatódtak, majd a lényegük könyvekben is életre kelt, az író szándéka szerint, most Radnóti Zsuzsa szerkesztésében, az eredeti formában tárulnak az olvasó elé.

A Lágerek népe az egész korszakról ad áttekintést, magába foglalja az 1946-ban külön könyvként megjelent Amíg ide jutottunk című hadifogoly-vallomásokat, továbbá Örkény 1947-es Budapestről szóló írását, az Új Magyarország hasábjain megindult vitából kiemelt korszakízelítőket, az író válaszát és néhány interjúrészletet, melyekben a hadifogság embert próbáló, átalakító élményéről esik szó. Kitűnően szerkesztett összkép, hiszen a kordokumentumok jelzik, hogy az új világ első éveiben bőven akadtak emberek, akik az íróval szembesülve, a gondolkodást követő megértés helyett, szívesebben félreértették a művet s az írói szándékot is. Ezek ugyanolyan kemény tények, mint amilyeneket Örkény elénk tár művében. Csodálkoznunk aligha szabad, hiszen maga Örkény írja: „…Félő, hogy e viharos évek megbontották a magyar közösségérzést. Annyiszor szakadtunk szét, és annyifelé, hogy talán már csak szigetekben élünk, mintha magyarok közé szorult csángók lennénk…”

A hadifogoly pszichózis tökéletes diagnózisát fogalmazza meg Örkény a könyvében, esszé pontosságú gondolatisággal, állandóan ügyelve arra, hogy élő fogoly emberek létérzésével, megnyilatkozásaival, sorsfordulóival igazolja tételeit, s megőrizze az alkotás olvasmányértékét is. – „A fogság mámortalan élet” – írta. A haza, ahová vágynak hősei, megfoghatatlan lett, tótágast áll, bizonytalan. A család már csak a haza s a régi ételek, ételemlékek. Lehangoló képet rajzol az emberek politikai butaságáról s nemzeti önismeretéről is. Huszonnégy magyarból hárman ismerik Bartók nevét, Ady Endréről heten hallottak, de egy ember fejből tudja egy versét. Örkény mindent leír, rosszat és jót. A munka elől lógó magyarokat, a közönyös törzstiszteket, akik a saját maguknak rezervált törzstiszti lócára rangon alulit nem engednek leülni, de azokról a tisztekről is megemlékezik, akik önként munkába álltak, és tiszteletet ébresztettek maguk iránt. – „…Az életmód legkisebb javítására a munkakedv meredeken ugrik fölfelé. Különösen a magyaroké…” – írja. Megtudjuk, hogy az útépítésnél a németek húsz-harminc százalékot értek el, a magyarok százötven-százkilencvenet, s csakhamar minden kényes munkára a magyarokat keresik. Aztán újra következnek a szörnyűségek. – „A zsidókat nem szereti senki” – idézi Csontos Laci bácsi mondását, aztán leírja, hogy a háború igazi hajótöröttei a munkaszolgálatosok voltak. Amikor fogságba estek, ugyanolyan hadifogollyá szürkültek, mint a többi sok százezer ember. – „Minden szavuk mögött ez a fájdalom lappangott; akárhova nyúltunk, feljajdultak, mert mindenütt csupa seb voltak még” – írja Örkény, aztán egy karácsonyi gyűlésen felszólaló Grünwald nevű fogoly mondatait idézi, aki csupa vád volt a magyarok ellen, de magyarnak vallotta magát. Kegyetlenül ábrázolja a magyarokat, a poklot járt zsidókat, köztük egy olyant is, aki kis előnyök érdekében négyszer változtatta meg nemzetiségét.

A fogolytáborokban abszurd helyzetek alakultak ki, hiszen a munkaszolgálatos zsidók, magyar bakák és tisztek és az „übermensch” németek közös táborokba kerültek. Gyakran előfordult, hogy létszámfölényükből eredően a németek megszerezték maguknak a táborvezetést, s a magyarok úgy érezték, nem is az oroszok, hanem a németek fogságában élnek. Mit érezhettek akkor a munkaszolgálatos zsidók? – Az antiszemitizmus és a zsidóság ellenreakciója mellett Örkény könyvében feltárul az egész közép-kelet-európai sérelemsorozat. Roób István apja lenézi a magyarokat, mert szerinte csak a németek tudnak dolgozni. A magyar napszámosnak való. Amikor Roób Temesvárra kerül az ipariskolába, a románok magyarnak vélik, csúfolják és megverik, mert minden magyar kommunista gyújtogató. Mit tehet szegény német gyerek? Hazafias magyar érzések támadnak a szívében. Ez a mi poklunk, s a pokolnak nincs vége, pedig a Monarchia régen összeomlott.

A szomorú képek hosszú sorából egyik legszomorúbb a Roób István és Schantl Béla marista szerzetes által megrajzolt és emlegetett külföldi bordélyházak képe, melyek tele voltak magyar szegénylányokkal. Ez a lányok útja volt, a férfiaké a Don-kanyar, aztán a tambovi fogolytábor. Oda érkezett a fiatal Kállay Miklós ugyanúgy, mint Schwarz Mózes vagy Beamter Jenő, pedig ő otthon márványkádban fürdött, autót tartott, s csaknem úgy tudott dobolni, mint Weisz Api.

Örkény reménykedve írt a hadifogság gondolkodtató, lelkeket mozdító hatásáról: – „Fogolynak kellett lennem, hosszú esztendőkig fogolynak, amíg megtanultam, hogy a szabadság nem az a nyegle kötetlenség, aminek hittem, hanem valami más. Hogy a nép nem szorzat, és nem összeg. A nép nem tízmillió darab, amit össze lehet szedni, hanem egy darab, amit millió cserépre lehet törni…” – Ma vajon mi szunnyad a lelkekben?