Magány

Pécsre mindig hazamegyek. Legalábbis így képzelem. A könyvheti meghívás örömével és a tervekben is egymásra torlódó rendezvények nyomasztó súlyával a lelkemben, kapkodva foglaltam el a szobámat a modern, korszerű Pannonia Szállodában, aztán lerohantam az étterembe ebédezni. Sietnem kellett, mert kettő és három között vártak Komlóra. Az időpont elmosódik, talán pontosan kettőre. Éhes voltam, de kapkodva ki tud enni? Kapkodva nem érdemes sem enni, sem élni. De ennem kellett valamit, mert előző nap későn feküdtem, s reggel nem maradt időm reggelizni. A lépcsőn, ahogy szobámból az étteremig leereszkedtem, hirtelen eszembe jutott, hogy aligha kapok asztalt, hiszen két-három éve is, amikor a családdal jártam itt, szállóvendég létemre, ebéd nélkül maradtam. Akkor német turisták ültek az asztaloknál, és mindennel meg voltak elégedve.

Az étterem ajtajában megtorpantam. Az üres teremből a szünnap hangulata fodrozódott ki a folyosóra. Tanácstalanul és kíváncsian beljebb léptem. A Pannonia Szálloda étterme teljesen üres volt. Hátul, a sarokban néhány pincér ült az asztal körül. Beszélgettek. Egyikük felállt, és az ajtóhoz jött.

– Zárva vannak? – kérdeztem.

– Dehogy… Nyitva vagyunk…

– Ebédezni lehet?

– Tessék helyet foglalni!

Elkényeztettek. Étlapot kaptam, közben italt. A szakács kicsit hosszan sütötte a sertésbordát hentes módra, de apait, anyait beleadott. Ízletesebb ételt régen ettem. De a mohón bekapott első falatok után nehezen fogyott az étel. Magányosan ettem, mint egy agglegény az albérletben. A nagy, elegáns étterem teljesen üres volt. A rendelés pillanataiban, s amikor a kis zsúrkocsin ketten kitolták az ételt, még reménykedtem, hogy valaki betéved. Egy másik író, esetleg két német vagy egy magyar nászutas pár. Csókolóznak a sarokban, röhögnek, de semmi. Semmi és semmi. Hová lett vajon az a rengeteg ember, akik miatt itt két éve még nem lehetett asztalt kapni? Hol esznek? Mit esznek? Éhes voltam, de már csak turkáltam az ételben. Éppen közgazdasági gondolataim születtek a tányér felett, amikor idegesen megjelent a szerepléseimért felelős könyvtári szakember, s így az étteremben még egy vendég keletkezett. A könyvtáros nem evett sertésbordát, csak bort kért. A pincérek s a nagy intuícióval rendelkező szakács, úgy tűnt, elszomorodtak. De gyorsan hozták a bort, és én még közben is reménykedtem. Csak belép valaki ebbe az étterembe… De nem. A nagy, elegáns terem egyik négyszemélyes asztalánál is csak ketten ültünk. Nem jött senki. Amíg a fizetőpincért vártam, azon tűnődtem, hogy a nagy konyha milyen alapanyagkészlettel rendelkezhet. Mennyi húst mernek rendelni? S a készétel, amit mégiscsak illik elkészíteni, meddig tárolható?

A számla, ahogy vártam, meglehetősen dundi volt. Amíg előnyálaztam a magyar fizetőeszközt, a pincérhez fordultam:

– Mondja, uram, maguknál mindig ilyen nagy a forgalom?

– Amióta az árak felmentek, uram, csak hét végén van rendes forgalmunk. Akkor bejönnek az orvosok, agronómusok…

– Nyugatnémet buszok állnak a parkolóban. Itt laknak ezek, nem?

– Itt laknak, de máshol esznek.

– Hol esznek?

– Megoldják valahogy. Talán kint a megyében, kisvendéglőkben.

Amikor kifelé mentünk az ajtón, még mindig üres volt az étterem. Nehezemre esett ez a nap. Semmi közöm hozzá, de hogyan lehet ennyire üres egy étterem?