A nép tehetsége

A mező talán májusban a legszebb. Könyvheti utazgatásaim közben egyre csak a réteket, a gabonaföldeket, a dombok oldalára felkúszó akácosokat bámulom az autó ablakán át. A kukoricát már kapálják, a faluszéli zöldségeskertekben mindenütt emberek szorgoskodnak. Az út szélén, s a mezei tagutakon autók állnak, Trabantok, Zsigulik, Moszkvicsok. Az autókból egész családok szállnak ki, szerszámokkal, kis gépekkel. Ezt látom Baranyában, Tolnában, Somogyban, aztán a Balaton északi partján is. Szigligetnél, a Tapolca felé lejtő kukoricaföldek közepén egymás mellett áll egy Trabant és egy lovas kocsi. A ló nem a rúd mellett, hanem a kocsi végénél áll, és a saroglyából eszik valamit. Ez a kép hirtelen eszembe juttatja Hermann Ottó halászokról és pásztorokról írott könyvét, melyben nosztalgikusan emlékezik meg a külterjes állattenyésztésről. – „A 18. század legelején az elhanyatló állattenyésztés mintegy még egyszer fölkönyököl… Ez utolsó tiszta föllobbanása, aztán birokra kelt a mezőgazdasággal: ez ennek a századnak a jellemzője” – írja. Ebben a fejezetben egy Domonkos-rendi barát feljegyzését is idézi a 13. századból, aki Baskírországban élő magyarokról így emlékezik meg: „A magyarok nem földművelők, ló- és farkashússal élnek, kancatejet isznak, lovakban és fegyverekben bővelkednek és igen vitézek.”

Még e gyermetegen leegyszerűsítő népjellemzés kapcsán sem merek belebonyolódni annak elemzésébe, hogy a magyarok mikor és hol ismerkedtek meg a földműveléssel. Engem inkább az gondolkodtat el, hogy ez a nép át tudott váltani a nomád állattenyésztésről a földművelésre, szekérről autóra, a kisparaszti életmód után néhány évtized alatt képes volt beilleszkedni az iparszerű mezőgazdaság vagy éppen a gyáripar szokatlan, nagy fegyelmet kívánó körülményei közé. Kunszabó Ferenc a nagy „átváltások” szorongató emberi drámáját nagyon találóan ábrázolja a Jászföld című könyvében. A kunokkal ideérkező nomád néptöredék, mely hétszáz év alatt nemcsak a pásztorkodással, halászattal, vadászattal hagyott fel, de nyelvét, szokásait, talán még babonáit is elvesztette, az utolsó három évtizedben szembetalálta magát a korszerű gyáriparral. – „A lakosok átlépik a kaput, félve, idegenkedve, tétován, a zúgó gépektől húzódnak, a sajtolók dübörgése szívnyilallást okoz nekik, az olajszagtól megfájdul a fejük…” – És mégis, mindezek ellenére megszületik az európai hírű hűtőgépgyár, ahogy megszületett a mai Bábolna, a győri vagon- és gépgyár és a bakonyi bauxitbányászat. Halimbán, Nyirádon, Izapusztán még a szénbányákból átkerült vájárok is nehezen szokták meg a fej felett dolgozó francia rakodógépeket, de végül megszokták.

Ha szóba kerül a nép tehetsége, általában a nemzet leghíresebb fiaira gondolunk, a hadvezérek, országalapító királyok, kemény fejedelmek mellett művészek, gondolkodók, tudós feltalálók nevét soroljuk fel. Nálunk többnyire Liszt Ferenc, Bartók Béla, Petőfi Sándor, Bolyai János, Széchenyi István, Eötvös Loránd, Szentgyörgyi Albert, Teller Ede és Szilárd Leó nevét emlegetjük, s legújabban Gábor Dénest, aki a holográf feltalálásáért Nobel-díjat kapott. Az ilyen esetleges névsorok elfeledtetik velünk, hogy van itt egy nép, aminek a testéből a híres emberek is származnak, s gyakran elszármaznak. A nép látszólag nem talál fel semmit, csak életben marad, s munkája, fegyelmezettsége, esetleg táncai és dalai által tehet szert hírnévre. De mennyi leleményesség, belátóképesség, új iránti fogékonyság kell ahhoz, hogy a népek versenyében megmaradjon s a kor szintjén éljen és dolgozzon ezer év múlva is. A nép tehetsége döntően függ az átlagos ember értelmi nyitottságától, attól, hogy mennyire képes az új befogadására, annak alkalmazására, beépítésére. Ha szellemileg képes megújulni, akkor a nagy termelési, életformabeli váltásokat is cselekvően éli át.

A magyar népben az elmúlt évtizedekben is megmaradt a képesség a „váltásokra”. Tehetségesen élte át a nagyüzemi mezőgazdaság megszervezését, a fejlett gyáripar kiépítését, jó érzékkel kapcsolta össze a munkáslétet a pihentető kertészkedéssel s a falvakban a termelőszövetkezeti munkát a háztáji gazdálkodással. Az autó vidéken is munkaeszközzé szürkült, kapálni jár vele a család, s a hétköznapokon szállításra is használja. A gyárakban és a termelőszövetkezeti nagyüzemekben megtanult munkafogások, termelési módszerek egyetlen évtized alatt meghonosodtak a kisgazdaságokban is.

A dunántúli szőlőkultúra szinte egységesen bak- és fejművelésű tükékből állt, de ahol a fajta úgy kívánta, szálvesszőztek is. Amikor a nagyüzemi földeken megjelentek az első Lenz Moser-féle magas művelésű szőlők, a Balaton-környék szőlősgazdáinak borzongott a háta. A huzalokat tartó betonoszlopok távolról nézve inkább katonai temetőre emlékeztettek, mint szőlőkultúrára. Amikor aztán a magasabb termésátlagokat is megtapasztalták, már nem borzongtak annyira. A magas művelésű szőlő fokozatosan elterjedt a házi kertekben is. Megtanulták az új metszésmódokat, s a nagyüzemi példa nyomán gépesítettek. Hosszú évekig nem lehetett kapni kisgépeket, így eleinte csak a legügyesebbek szerkesztettek maguknak az öreg motorbicikliből kapálógépet. Amikor az üzletekben megjelentek a japán, olasz, amerikai rotációs kapák és a motoros permetezőgépek, aki csak tehette, gépesítette a gazdaságát. Néhány év alatt felismerték, hogy a rotációs géppel gyorsabban és mélyebben művelhetik meg a földjüket, mint korábban a sümegi kapával. Ami kézi erővel két napig tartott, az géppel, csak fél napig.

Még jól emlékszem, hogy a horgászok milyen gyanakodva nézegették az első peremfutó orsókat. Felesleges cifraságnak tartották. De amikor kiderült, hogy a csalit át lehet vele dobni a Tisza egyik partjáról a másikra, elfogadták. Ma mindenki használja. Ez az egészséges gyanakvás minden új eszköz, termelési mód, használati tárgy esetében tapasztalható volt, de csak átmenetileg. Amikor az új eszköz vagy módszer hasznosságáról meggyőződtek, a régiről mindig átváltottak az újra. Átváltani pedig csak tehetséges nép tud.