Az utolsó kocsiVégül az ember megérkezik a hegyoldalba, s minden átmenet nélkül megrohanja egy boldogságérzés. Ezen a hétvégén az érzés még csak kialakulóban volt, amikor szorongássá változott. Úgy éreztem, hogy valami baj van, valamilyen szerencsétlenség részesévé váltam, csak még nem tudom. A hegyre kapaszkodva láttam egy férfit. Alacsony támfal előtt állt, és az udvarra beszélt befelé. Bent egy asszony állt, s az arcában volt valami szokatlan. Sokszor láttam már az arcát. De a legfurcsább az volt, hogy a férfi egy nagy zsákot tartott a vállán, s úgy állt meg beszélgetni. Vagy csak kérdezni valamit? Nem tette le a zsákot. Ittam egy kis bort a hegyen, ettem is. Nekiláttam az első permetezésnek. De közben a falu felé nézegettem. Késő délután egy rendőrt láttam az útkereszteződésen átmenni. Néhány perc múlva autó erőlködött felfelé, s a szomszéd szőleje és a mi diófánk között megpillantottam egy hullaszállító autót. Múltak a percek, negyedórák. A rendőr bement a szomszédokba. A hullaszállító felkapaszkodott az erdőszéli házhoz, de aztán visszatolatott, és behajtott az erdőbe. Egy óra is eltelt, mire leereszkedett. Addigra a rendőr is előkerült, és beszállt a kocsiba. Legördültek a hegyről. Megtudtunk aztán mindent. Az új villasor egyik szép házából a múlt év augusztusában eltűnt egy asszony. Negyven sem volt. Szeretett a hegyoldalban nézelődni, s gyakorta az erdőbe is feljárt. Morfinista volt, s mellékfoglalkozásként gyógyszerész. A férje is értelmiségi. Valamilyen dráma fejlődött ki a családban vagy a család körül. Az asszony augusztusban eltűnt. Kereste a család, de nem találta. A rendőrség is kereste, de nem találta. Végül ötven rendőrt küldtek ki kutyákkal, de azok sem találták meg. – Most egy pásztorfiú, aki teheneket legeltetett az erdei tisztásokon, véletlenül megtalálta a szerencsétlen asszonyt. Volt mellette néhány pálinkásüveg, ami lehet, hogy nem jelent semmit. A ruhái alapján még azonosítható volt. A házunktól két kilométernyire találták meg az erdőben. Egy kisebb sziklaomlás alján feküdt. A hullaszállító feketén leereszkedett a völgybe. Más azóta a kakukk kiáltása és a fülemüle éneke. Zavarodott ének.
Megkaptam a lapodat, a Te-Pito-te Henua szép név, de én már megszoktam a Húsvét-szigetet. Amit az immunreakciókról írsz, nagyon elgondolkodtató. Téves volt az a hír, hogy a „medve” felakasztotta magát. Újra táncolt a Tavernában. A férje akasztotta fel magát. Kiderült, hogy a férje neves személyiség. Most végzett magával, így ellenőrzés nélkül kóborol a „medve”. Mindenféle szörnyű ügybe keveredek itthon. Fent az erdőben halva találtak egy asszonyt. Már tavaly ősszel keresték, de csak most találták meg. Jött fel a hullaszállító a hegyre… Volt az egészben valami abszurd. Írtam róla egy tárcát. Most állandóan telefonálgatnak valakik a szerkesztőségbe, és azt állítják, hogy a nő nem lett öngyilkos, hanem megölték. Tegyek valamit. Én… Mit tegyek én? Nem vagyok én hatóság… Mondtam nekik, hogy forduljanak a tanácshoz vagy a rendőrséghez. De azt mondják, nem bíznak a rendőrségben. Bennem akarnak bízni. A nő barátnője is írt. Mindent megírt. És ez is kér, hogy tegyek valamit… Mit tehetnék én? Legfeljebb megölök egy másik nőt. Vagyis én is megölök egy nőt, aztán elásom. – El kellene adni ezt a balatoni helyet, nincs már körülötte semmi derű. Mindenki meghalt körben. Tragédia szaga van még a támfalaknak is. Ezt a szegény nőt nem ismertem, nem is láttam soha. De felettünk meghalt a Biber bácsi, akivel naponta beszélgettünk, az alsó szomszédban Szalai Kálmán, aztán a felesége is, a Marica. Most egy szegény otthontalan betörő, a Csillag Rudi. Nagyon szerettük, mindig megállt a kapu előtt és bekiabált. Tudott kapcsolatokat teremteni. Néha adtam neki egy-egy üveg bort, az üveget mindig visszahozta és bedugta a kapu alatt. És most a Szporni Gyuri is, az egyik legjobb szomszéd. Együtt javítgattuk az utat. Pesti fiú, ötvenéves volt talán, vagy annyi sem. Felépítette a hegyen a faházát, aztán belehalt valamibe. Az életbe. Vilmának nagyon tetszett a hely, de van bent valami zord. Ezek a balatoni hegyoldalak egyébként mind ilyenek. Árad belőlük a dráma, a gyász, a vereség. Különösen télen. Lehangolóbbnak csak a finn erdőket éreztem, amikor a mélyükön jártam. Többnyire lapos a vidék, és nem lehet kilátni a fák közül. Amikor leszáll az alkony, az ember úgy érzi, hogy elveszett. De ők bírják. A tanyáik, nyaralóik bent lapulnak az erdők mélyén, esetleg a tavak partján. Amikor Tamperéből elindultunk Väinö Linnához, egy órát autóztunk erdei földutakon, mire megtaláltuk a házát. Nem tudom, Kanadában milyen a vidék? Tó, ahogy a térképen láttam, van bőven. Bizonyára erdő is. El kellene adnunk ezt a szepezdi birtokot. Kicsi, szűkös a ház, nincs út, vízvezeték, komfort. Semmi sincs, csak szőlő és az észrevétlenül sűrűsödő emberi drámák. A télen megfagyott egy helybéli ember. De mihez kezdünk nélküle? Nagyon kell az embernek egy hely, ahová nincs kedve hét végén elutazni, amivel gond van, ami megeszi az összes pénzét. Amit lehet szidni, utálni, és minden tavasszal megszeretni. Kitölti a hézagokat. Amikor az ember nem tud írni, gondolkodni, felmegy a hegyoldalba, és megmetszi a szőlőt. Vagy lemegy a vízre keszeget fogni. Két hete megismerkedtem egy vonyarci asszonnyal. Azt hiszem, tud valamit a „medvéről”. |