Akadályozás

Valójában nem történt semmi különös. Szombat délután százzal ballagtunk a Balaton felé. Ez a megengedett sebesség. Érd után általában elrendeződik a mezőny. Vannak, akik nyolcvannal mennek, s azokat végig előzni kell, mások pont százzal, és ezek a kocsik nem előzik egymást, csak véletlenül. S vannak a gyors kocsik, akik valamilyen személyes vagy magasabb meggondolásból nem tartják be a sebességkorlátozást. Ezek többsége nyugati kocsi, kis része magyar állami Mercedes és Volvo, még kisebb része követségi kocsi, továbbá magánhasználatú Lada és Wartburg.

Be kell vallanom, hogy a hétköznapok budapesti forgalma után, ahol lassan uralkodóvá válik az egymás kölcsönös segítése, bizonyos nyugtalansággal hajtok ki az autópályára, mert úgy tűnik, hogy akik a városban elfogadják, hogy a közlekedés közös cselekvés, az M7-es autópályán megfelejtkeznek erről, megvadulnak, időnként megőrülnek. De az is lehetséges, hogy tévedek, mert nem ugyanazokról van szó.

Érd után beálltam egy zöld Lada mögé, ami százzal ment. Nem is beálltam, inkább mögéje kerültem, s mivel százzal ment, nem akartam megelőzni. Mindig megvártam, amíg kiment az előző sávba, csak utána követtem, s a lassúbb kocsik előzése után visszarendeződtem mögéje. Közben ötven-hatvan autó elsüvöltött mellettünk, amiben én nem találtam semmi különöset, mert mindenki maga tudja, hogy miért siet, s a nyugatnémet Autobahnon a sebességkorlátozások mellett az ajánlott sebességek is ki vannak írva, és ez a sebesség többnyire százhúsz vagy száznegyven. Ez annyit jelent, hogy a közlekedés akkor balesetmentes, ha a kocsik lehetőségük szerint ennyivel mennek.

A zöld Lada Székesfehérvár táján furcsán kezdett viselkedni. Sebessége száz alá esett, s engem és a mögöttem jövőket is lassításra kényszerített. De aztán újra életre kapott, és száz felett ment, majd újra csak kilencvenöt körül. Egyre többször fékeztünk. Végül kilencvennel igyekezett diktálni a tempót. Felbolydult az autópálya. A türelmetlenebbek azonnal kilőttek, kockáztattak. Én még vártam tíz kilométert, aztán kitettem az indexet, és benyomtam a kocsit százba. De a zöld Lada nem engedett elmenni. Megszokott, szerette, hogy mögötte jövök, ahogy ő éppen diktálja a sebességet. Kicsit száz fölé kényszerültem, de nem hagyott elmenni. Nem értettem, hogy miért akadályoz, amikor húsz perce már kilencvennel cammogott. Száztíz, százhúsz, végre lemaradt. Dühödt villogtatás, majd dudálás következett.

Nem értettem az embert. Ha lassabban megy a megengedett sebességnél, miért izgatja, hogy mások pont annyival mennek? Miért villogtat, amikor a megengedett sebességet ő is túllépte, de előtte még akadályozott is? Miért pont rám villogtat, amikor elment már mellette nyolcvan autó? – És ha túlléptem a sebességhatárt, mi köze hozzá? Honnan tudja, hogy én miért sietek? Lehet, hogy beteget viszek a kocsimban, s a beteg hirtelen rosszul lett. Másodperceken múlhat, hogy életben marad vagy meghal. Pap vagyok, és az utolsó kenetet viszem egy másik papnak, aki nélkülem bűnben halna meg. Vagy rendőrtiszt vagyok civilben, civil kocsiban. Követek egy kábítószercsempész-bandát. A kábítószeres kocsi megugrott, utána kell mennem, hogy észrevétlenül, újra ráragadjak. Atomfizikus vagyok, és meg kell akadályoznom egy katasztrófát. Esetleg futár vagyok. Délre Rómában kell lennem, ha nem, az beláthatatlan következményekkel jár. – De a pasas akadályoz és villogtat.

Az autó persze nemcsak veszélyes üzem, hanem az emberi alkat, a jellem látványos meghosszabbítása is. A zöld autó vezetője, félek, így viselkedik a munkahelyén, a társadalomban is. Nemcsak hogy ő nem érkezik meg idejében, de igyekszik megakadályozni, hogy mások odaérjenek. Nem találja fel a C-vitamint, nem ismeri fel a kvantumfizika összefüggéseit, de mindent megtesz, hogy az másoknak se sikerüljön. Közben azt hiszi, hogy ő a jó állampolgár, mert lassabban megy, mint amennyivel szabad. Betartja a törvényt, túlbiztosítja magát. Ha máshonnan nem, a közlekedésből is lehet tudni, hogy a lassúság időnként veszélyesebb, mint a gyorsaság. A lassúság, a lassú manőver sok tömegkatasztrófa okozója volt már.

Váratlanul aztán fordulat következik be az M7-esen. A zöld Lada hajtani kezd. Sorban előzi az autókat, engem is. Semmi kifogásom ellene, ha megy százzal, menjen előttem. Lehet, hogy ő a rendőrtiszt, ő üldözi a kábítószeres bandát. De azért megnézem magamnak a figurát. Ötvenes, dagadt férfi aranykeretes szemüvegben. Nem hinném, hogy rendőrtiszt, esetleg önkéntes rendőr. – Elém hajt és lelassít. Ez várható volt. Szépen ballagok mögötte kilencvennel, majd nyolcvannal. Most nevel engem, a magyar társadalom legbutább rétegének egyik kiváló képviselője. Tovább lassítok.

De vannak csodák. Az előző sávban fényszórókkal megjelenik egy gyanútlan osztrák. A zöld Lada gyorsít, aztán minden ok nélkül, mivel nincs előtte semmi, kivág az előző sávba, s amikor az osztrák a tövébe ér, lassít, még fékezni is kezd. Én is lassítok. Az osztrák aztán kényszerűségből, jobbról előzi. Mit gondolhat rólunk, azt csak sejtem. – A zöld Ladának megtetszik az új játék. Ahány gyors kocsi jön, lehetőleg féktávolságon belül kivág eléje, s következik a fékcsikorgás, a jobbra kapott volán, a csaknem belerohanás az ártatlan Trabantokba.

A színház miatt nyolcvanra lassítok. Érdekes a látvány, de szerepre nem vágyakozom. Nézőként inkább elviselhető. Közben egyre jobban csodálom a zöld Lada vezetőjét. A szerencsétlen nem tudja, hogy ez csak Magyarországon lehetséges. Ha ezt megpróbálná a nyugatnémet Autobahnon, ahol százhatvannal süvöltenek el a kocsik, tíz perc múlva halott lenne. Ha másért nem, legalább az itt fellelhető tolerancia miatt, megszerethetné a hazáját. De erre semmi esély. A hazaszeretethez is intelligencia kell.