A nagy mutatvány

Lakásom ablakai keletre és nyugatra néznek, aminek az előnyeit csak fokozatosan kezdtem érzékelni. A felkelő nap éppen úgy besüt a lakásba, mint a lenyugvó nap. Vannak hónapok, amikor erről az előnyről teljesen megfelejtkezem, mert egyáltalán nem süt a nap, talán fel sem kel. Az viszont határozottan szerencsés, hogy délelőtt a lakás keleti fele melegebb, délután viszont a nyugati. Ebből eredően, ha az embernek délelőtt melege van, a végtelen keskeny folyosón átmegy a lakás nyugati felébe, ha viszont délután van melege, akkor átsétál a keleti részbe. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember ne tévessze össze. Ha például fázik, akkor ne délelőtt menjen át a lakás nyugati zónájába, mert délelőtt ott hidegebb van, mint a keleti részben. Mindebből látszik, hogy a lakás sajátságos fekvéséből eredően itt nem lehet tunyaságban élni, a komfortérzés előfeltétele a minimális szellemi készenlét. A hőérzetem szabályozásához tudnom kell, hány óra van, de legalább azt, hogy délelőtt vagy délután.

Sajnos azonban gyakran megfelejtkezem erről, s a napszaktól teljesen függetlenül, az időjárási előrejelzésekről tudomást sem véve, fegyelmezetlenül bolyongok a lakásban. Mentségemre legfeljebb az szolgál, hogy a lakás kicsi, nem nehéz ebben bolyongni, általában észre sem veszem, hogy mikor lépek át a nyugati zónából a keletibe. Kárpótol viszont a látvány. A keleti ablakból, ahogy illik, egy új iskolára látok, s az épülő lakótelepre. A lakótelep újabb házai és az iskola között egyelőre egy hajdani manduláskert zöldell, ide épül majd a bölcsőde és a napközi. A fák között még (átmenetileg) törmelékhalmok sötétlenek, köztük vasszerkezetek s az iskola építésénél használt zsaluanyag (deszkák) maradványai. A másik oldalon egy családi házra látok, a ház után egy üres telek következik, aztán egy újabb családi ház dús orgonasövénnyel, majd egy társasház, amiben maláj diplomaták laknak. A társasházon túl törmelékhalmok emelkednek egészen a következő utcáig.

Elakadtam a novellámmal, két napja nem megy az írás. Bolyongok a házban. Kora délelőtt van. Kinézek a keleti ablakon, s látom, hogy az iskola építéséből visszamaradt törmelékhalmok közelében megáll egy Trabant kombi. Kiszáll egy görnyedt családapa, és nézelődik. Nem tudom, mit néz, én sem nézem tovább. Mit nézzek rajta? Átmegyek a lakás nyugati felébe, és fáradtan, elkeseredetten kipillantok az ablakon. A két családi ház között fekvő üres telek szélén éppen megáll egy Wartburg kombi. A volánnál fiatal nő ül, s mellette egy férfi. Nem szállnak ki, ahogy várom, mozdulatlanul ülnek, a mozdulatlan autóban. – „Most halkan, szerelmet vall a férfi, aztán következik az első csók” – gondolom, és bizonyos érdeklődéssel figyelek. De semmi. Mozdulatlanul ülnek az autóban, várakoznak. A szemem átsiklik az orgonasövényen, s megállapodik a társasház kéményein, amiben a malájok laknak. Hirtelen átvillan az agyamon a lehetőség: – „Ezek kémek!… Várnak még néhány percig, aztán behatolnak a házba.”

Lassan, körültekintgetve előmászik a fiatalember az autóból. Kezében egy metszőolló vagy drótvágó. Nyilván elvágja a telefonvezetéket. Szerencse, hogy nincs telefonom. – De nem. Ezek nem kémek. A fiatalember az orgonasövényhez lép, és levág egy bokros, lila virágot, aztán még egyet. Ízléssel válogat, csak a legszebbeket. Összejön a csokor. Izgatottan várom a pillanatot, ahogy átadja a nőnek. De nem. Rá sem köp a nőre. Felnyitja a kombi hátsó ajtaját, és beteszi a virágot, aztán visszalép a sövényhez, és tovább metszegeti a szebbeket. Lassan telik a kombi.

Kis csalódottsággal átmegyek a lakás keleti felébe. A Trabant teteje már tele van deszkákkal. Az elgyötört családapa a mandulafák alatt a deszkahalmok között szorgoskodik. Külön stószba rakja az alkalmasnak vélt anyagokat, s csak akkor viszi a kocsihoz, amikor már egy nyalábra való összegyűlt. Kinyitja a Trabant hátsó ajtaját, és tömködi befelé a deszkákat. Az üléseket egy kivételével kiszedte, másként nem férne be az „anyag”. De befér. A Trabant egyre kisebb lesz, csaknem összerogyik a deszkák alatt, de a görnyedt családapa még fordul kettőt. Rövidebbeket is tömköd az autó belsejébe. Jó lesz keresztfának, stafninak. Aztán lekötözi a terét az autó tetején, majd a felnyitott hátsó ajtót a deszkák végéhez drótozza. Végre kész. Rágyújt egy cigarettára, beül, indítózik. De a Trabant megmakacsolja magát. Nem ugrik be az istennek sem. Kiszáll a görnyedt családapa, és körüljárja, mint egy lovat. Újra beszáll, indítózik, de semmi. A Trabantnak elege van ebből az életből. De a „szegény” embert nem hagyja el a jó sora. Az építkezésről előkíváncsiskodik néhány munkás, aztán megtolják a kocsit, s a motor nagy füstfelhőket okádva beugrik.

A novellámmal ugyan nem jutottam előbbre, de kis elégedettséggel mozdulok el az ablaktól, mert valami végre sikerült. De mi történik vajon a nyugati oldalon?

Csaknem lekéstem a végkifejletről. A Wartburg kombi már tele volt piackész orgonavirággal, s a volánnál ülő fiatal nő elindította a kocsit. Lassan megfordult, aztán megállt, s a lehúzott ablakon át kifelé mutogatott. A fiatalember újra kiszállt, fellépett a kerítés vasára, és nyújtózkodva, csak úgy puszta kézzel letört egy fehér orgonavirágot. Az ablakon át benyújtotta a fiatal nőnek, és az megszagolta. A fiatalember beszállt, aztán minden sietség nélkül elhajtottak.