Ülünk a hűtőgépben

A családi ház kertjében, egy vakolatlan fészer falának dőlve vashulladék és „műszaki szemét” halmozódik. A ház a közelmúltban cserélt gazdát, s az új tulajdonosnak még nem volt ideje rendet teremteni. A rozsdás vaskereteket, vödröt, vízmelegítő hengert, gyűrött bádogdarabokat, az autóabroncsot s a közöttük kicsit hátrabillenve álló hűtőgépet a korábbi tulajdonostól örökölték. – A kisfiú, talán négyéves lehet, a kertben játszik, de egy idő után elunja a műanyag vödrét, műanyag lapátját, műanyag teherautóját, s felfedező útra indul. Körüljárja a virágzó mandulafákat, a kerítésen átbámul a szomszédokba, aztán tovább barangolva rábukkan a hűtőgépre. Megáll előtte, kinyitja. Belenéz. Becsukja, majd újra kitárja az ajtaját, és töprengve vizsgálgatja az üres polcokat. Tégladarabokat szed fel a fűből s egy törött betoncső maradványait, aztán valamennyit nagy gonddal elhelyezi a hűtőgép polcain. Elégedettnek látszik. A téglákra csukja a hűtőgép ajtaját, s visszaindul a veranda elé a műanyag játékaihoz. Homokot rakosgat a műanyag teherautóra, de hirtelen félbemarad egy mozdulata. Ledobja a lapátot, felegyenesedik, s gondterhelten leseget a kert másik végébe, ahol a „műszaki szeméthalom” közepén fehéren világít a hűtőgép oldala.

A kisfiú gyors léptekkel elindul a vakolatlan fészer felé. Megáll a hűtőgép előtt, feltárja az ajtaját és belenéz. Nem tudom, mit lát a tégla- és betondarabokon kívül, de valami nem tetszik neki. Egyenként kiszedi a hajdani építés vagy átépítés töredezett maradványait, s a földre dobálja. Újra belenéz a hűtőgép belsejébe, aztán kiemeli belőle a polcokat is. Hosszan áll az üres hűtőgép előtt és gondolkodik. Váratlanul előrelép, belemászik, s a fehér műanyag falak között gugorcolva kinyújtja a kezét, elkapja a tojástartó szélét, és magára csukja az ajtót.

A kisfiú mamája először a verandáról pillant körül, aztán kilép a kertbe és megszólal:

– Misi… Hol vagy, Misi?

A hűtőgép belsejéből érkezik a halk válasz. A kisfiú mamája zavartan bolyong a kertben, s újra és újra elkiáltja magát:

– Hol vagy, Misi?

– Itt – érkezik a válasz a hűtőgép belsejéből.

Az asszony végül megáll a hűtőgép előtt, s a keze elindul az ajtó felé. De nem nyitja ki, félbemarad a mozdulat. Nem akarja elhinni, hogy a hűtőgépből érkezik a válasz. Megpillantja aztán a törött téglák mellett heverő polcokat, s ekkor hirtelen, ijedt mozdulattal felrántja a hűtőgép ajtaját.

– Mit csinálsz itt, Misi? – kérdi.

– Itt vagyok benn.

– Azt látom, de miért mentél bele?

– Csak.

– Gyere ki, Misikém, megfájdul a lábad.

– Nem akarok – mondja a kisfiú, és minden dac nélkül, szelíden néz a mamájára.

Lehet, hogy ez a kisfiú azonos velünk? – Nem tudom. De valamit sejtet a helyzetünkből. Néha, megfeneklett szellemi pillanataimban én is átélhetném ezt a szituációt. Egy elhanyagolt kert végében áll a hűtőgépünk, s mivel tejet és húst már nem lehet benn tartani, mert elromlott, vagy nincs áramforráshoz kapcsolva, beleülünk. Ülünk szeretett, áhított és megspórolt hűtőgépünkben, s hogy ne kelljen a szétdobált autóabroncsokat, a szomszédos telek szeméthalmait látni, magunkra csukjuk az ajtót. A hűtőgép barátságos sötétjében zöld kertvárosokról, tavaszi mezőkről, virágzó mandulafáktól ékes hegyoldalakról álmodunk, s lányokról, akik a fák alatt közelednek felénk. Ebben az esetben határozottan előnyös, ha az energiagondok miatt hűtőgépünk nincs a hálózathoz kapcsolva. Ha bekapcsolnánk, hideg lenne benn, és fáznánk. Nem lehetne benn üldögélni. Így viszont, kikapcsolva, a kert végében véd a széltől, amit így húsvét előtt böjti szélnek is nevezünk, dél tájban aztán, amikor a napfény felmelegíti a kertet, kis enyhet, árnyékot ad a fák helyett.

Az önkéntelen, tudatosnak semmiképpen nem nevezhető mozdulat, amivel a kisfiú magára csukta a hűtőgép ajtaját, érthető. Ha már egyszer az ember bent ül a funkcióját vesztett hűtőgépben, jobb ha az ajtót is magára csukja, mert akkor nem lát ki. Ha a kisfiú nyitva hagyja az ajtót, akkor látni kényszerül a szomszédos telket, melyet nemrég még a jól prosperáló, dinamizmusáról, magas árairól, műszakilag hibás épületeiről és szemétdombjairól híres építőszövetkezet használt felvonulási területnek. Itt is maguk mögött hagytak egy csúf szemétdombot. A területen felületes szemrevételezés után is a következő maradványok ismerhetők fel: betonvas, törött betoncsövek, rohadó nádpadlók, szakadozott, nagy területen szétterülő kátránypapírhalmok, kábeltekercsek, festékes- és kátrányoshordók, vasdarabok, beépítetlen szellőzőkürtők, fenyőgerendák, szétmállott farostlemezek, sóderhalmok. Lehangoló és elgondolkodtató látvány. De nem véletlen és egyedi. A szövetkezet tevékenységi körzete a szeméthalmokat követve, jól nyomon kísérhető.

Rendről beszélni a rendetlenség és az anarchia világdivatja idején, kockázatos. Mégis eszembe jut egy történet. Idős pedagógus mesélte nemrég, hogy több mint ötven évvel ezelőtt a budai tanítóképzőben a növendékek rendszeretetét, rendre való hajlandóságát időnként tesztelték. Nem kell csodálkozni ezen, a teszt régi dolog, csak a ma embere s a mai fiatalok képzelik, hogy minden új velük kezdődött. Sok forradalmian új dolog régi, s újdonságát csak az emberek emlékezetkiesésének köszönheti. A budai tanítóképzőben megkérték a növendékeket, hogy egy doboz kockát, amit szemléltető eszköznek használtak, vigyenek vissza a szertárba. A doboz fedelét nem lehetett lecsukni, mert néhány kocka keresztben állt a többi tetején. Azt vizsgálták, hogy a szertárba vezető úton melyik tanuló rakja helyére a kockákat, és melyik nyugszik bele a rendetlenségbe. Ha napjainkban tesztelnék a vállalatokat, szövetkezeteket, a kockák helyre rakásának módszerével, tehát a telepek rendje és az építő vagy más ipari tevékenység után hátrahagyott rend alapján, akkor a magas tesztelő bizottság sírva fakadhatna.