Madárálmok

Január 4-én, vasárnap délután három óra tájban leszállt egy borzas, csapzott, végkimerült galamb a loggiánkra. Az üvegajtó előtt toporgott, és befelé nézegetett a szobába. Az ünnepek ernyesztő hangulatából még maradhatott bennem egy kevés, mert az ajtóhoz léptem és könnyelműen kitártam.

– Gyere be, galamb – mondtam, s a galamb bejött. Megrökönyödve néztük, hogyan kászálódik át a küszöbön, s totyog biztos ösztönnel a meleget sugárzó radiátor alá. Mozdulatlanul állt néhány percig, aztán elhelyezte első névjegyét a szőnyegpadlón. Öt-tízperces melegedés után kutatni, keresgélni kezdett a szobában. Lányom egy tálkában vizet hozott neki, feleségem pedig kenyérdarabkákat. A galamb iváshoz készülődve felállt a tálka szélére, mire az felbillent, s a víz kidőlt a szőnyegre. A balsejtelmek első árnyéka ekkor jelent meg az arcomon. A lányom friss vizet öntött a tálkába, és oktatta a viharvert jószágot:

– Ne állj a szélére, te buta, csak a csőrödet dugd bele.

A galamb szót fogadott. Hosszan ivott, aztán újabb tíz percig állt mozdulatlanul a tálka mellett. Torzonborz tollazata alatt ernyedten lógtak a szárnyai. Apró rángások futottak át a testén. Valószínűtlennek látszott, hogy életben marad. Kemény téli szélviharok tomboltak a város felett, eltévedt és agyonfagyott. – Váratlanul mégis megmozdult, újra ivott a vízből, aztán odább totyogva, odavágott egy kenyérdarabkának. Eszegetett. Valahonnan köles és napraforgómag került elő, abból is szemelgetett. Közben a madárhasmenés nyomaival ékítette a szobát.

A galamb fokozatosan rendezte tollazatát, s már látszott, hogy valamilyen tenyésztett, nemesebb fajtához tartozik, így a tél és az éhezés komor valóságával most találkozik először. Délután öt órakor már szabályos galambformája volt, nyakán és mellén zöldes-bíboros zománcfény csillogott. Hat óra tájban a szőnyeg még menthetőnek látszott, ezért kitessékeltem a loggiára. Megsértődött. Szemrehányóan nézegetett be a villanyfényes szobába, aztán csőrével kopogtatott az üvegen, majd nekiugorva szárnyával verdeste.

A lányom visszakönyörögte, aminek következtében a szőnyeg tönkrement, a galamb viszont felismerte, hogy az érzelmileg zsarolható emberek csoportjába tartozunk. – Este nyolckor végleg kitettem a galambot, de csak akkor tágított az üvegajtó elől, amikor a függönyt is elhúztam.

Hétfőn hajnalban felvert a lányom, és közölte, hogy a galamb él. Később erről magam is meggyőződtem, éppen kenyérdarabkákat csipegetett, amikor kiléptem a loggiára. Az étkezést abbahagyta, aztán csüggedten gunnyasztott sötétedésig. Amikor közeledett az este, ügyetlen verdeséssel megkísérelt egy ugrást, de visszaesett az ablakpárkányról. Kedden a hó már félig betemette a loggiát, amikor felfedeztük, hogy a beteg galamb gyűrűt visel a lábán. Megsimogattuk, hagyta magát. Megfogtuk, s a gyűrűről leolvastuk az adatait. Méltatlankodva krúgatott egy rövidet, de tűrte. A gyűrűn kisilabizált adatokból megtudtuk a gazdája nevét, s azt is, hogy Rákoshegyen a Klapka utcában lakik. Lementünk a Kolosy térre, és feladtunk egy táviratot a gazdájának: „Két napja az erkélyünkre szállt, és azóta itt van az ön egyik fehérszürke galambja.” – Táviratunk kisebb izgalmat keltett a postán, azonnal továbbították. A galamb sorsa mindenkit nyugtalanított.

Másnap a déli órákban, barna lódenban, távirattal a kezében, kicsit zavartan és nyugtalanul megérkezett a galamb gazdája. Hatvan körüli sovány férfi volt, az egyik belvárosi vállalat gépkocsivezetője. Bemutatkozott, aztán azonnal elővette az igazolványait. Igyekeztem erről lebeszélni, de eredménytelenül. Megmutatta a személyazonossági igazolványát, aztán a galambtenyésztő igazolványát is. Közben azon gondolkodtam, hogy miben akarja a galambját hazavinni, mert nem hozott magával kalitkát, de még egy szatyrot sem.

– Január elsején nagy szélvihar volt – mondta –, de én csak másodikán fél tizenegy körül vettem észre, hogy leszakadt a padlásról a voiler. Akkor szöktek meg. Egy pillanat múlva már kétszáz méter magasan voltak, és keringtek a szélben. Nem ismerték meg a házat és a környéket. Csak tiszta időben szabad reptetni.

– Elsodorta őket a szél?

– Nem, inkább fordítva, ezek széllel szemben repülnek, magosan szálló keringő fajta. A legtöbb visszajött, de hatot keresek még. Mikor érkezett ez?

– Negyedikén délután.

– Nem tudom, hol csavaroghatott két napig – mondta, aztán az üvegajtón át kipillantott a galambra, s kis csalódás futott végig az arcán.

– Nem ezt keresi?

– Ha tudom, hogy erről van szó, nem buszozok idáig. Azt hittem, soha nem találok ide. Mindenki mást mondott…

Amikor a táviratot feladtuk, azt hittük, hogy a galamb és a gazdája megörülnek egymásnak. A gazda szól egy-két kedves szót a madarának, aztán együtt hazamennek.

– Tud repülni? – kérdezte a gazda.

– Nem tud.

– Akkor fogják meg.

– Magát mégiscsak jobban ismeri…

Kinyitottuk az ajtót, és kiléptünk a loggiára. A galamb ekkor hirtelen szárnyra kapott, s a házak felett eltűnt a messzeségben.

– Megismert, tudja, hogy baj van. Rosszat tett. Érzi, hogy mi lesz a sorsa, ha megfogom. Az ilyen szököttet már nem lehet tovább tenyészteni. Megszökött, pedig jó sora volt nálam. Hetenként tisztítom és újrameszelem a padlást. Finom takarmányon tartom a galambjaimat. Kendermagot is kapnak, a vidéki sógorom szerzi. Reggel meleg vizet adok nekik. Ha szép tiszta az idő, röptetjük őket. Hosszú ideig a feleségemet szerették jobban, de az utóbbi években, ha jövök hazafelé a munkából, elém repülnek az utca felett. Ez a szökött úgysem marad meg. Ha megdöglik, dobják a kukába, de ha kérhetem, a gyűrűt vegyék le róla és küldjék vissza. Vagy telefonáljanak a vállalathoz, ideugrok érte kocsival – mondta.

– És amelyiket már nem érdemes tenyészteni, az…

– Megy a fazékba. Vannak ezek majdnem félkilósak is. Nekem és a feleségemnek egy-egy darab is bőven elég, de a fiam hármat is megeszik egyszerre.

Amikor a galamb gazdája elment, vegyes érzelmekkel készültem ebédhez ülni. Jószolgálati akcióm összeomlott, mivel a galamb alighogy megpillantotta a gazdáját, világgá ment, de egyúttal mi is megszabadultunk tőle. Megoldódott a helyzet.

Alig fejeztük be az ebédet, a galamb landolt a loggia korlátján, s nagy peckesen végigsétált a betonperemen. A lányom áhítatosan megszólalt:

– Odanézz, milyen gyönyörűen lépked.

Éreztem, hogy elvesztünk, a galamb döntött helyettünk. Csütörtökön, írás helyett már galambházat építettem a költözésnél összetörött könyvespolc deszkáiból, s mínusz hat fokban felszereltem a loggia falára. A galamb ilyent még soha nem látott, mert korábbi életében padláson lakott, így aztán nem költözött bele, de néhány nap múlva a tetejére szállt, s attól kezdve ott aludt. Amíg lányomék galambeleség után járkáltak az óbudai piacon, én a galambász szakirodalmat tanulmányoztam. Megtudtam, hogy hazánk évente több mint nyolcszáz tonna galambhúst exportál Olaszországba, Svájcba, az NSZK-ba s némelyik arab országba is, de ezek a továbbtenyésztett parlagi galambok utódai és új húshibridek. A mi galambunkat, a magosan szálló keringő fajtát csak mellékesen eszik meg, eredetileg sportcélra tenyésztik. A sportkövetelmények nagyok. Egyszerre mindig huszonnégyen vagy tizenhatan repülnek, s egyidejűleg tizennégynek kell leszállni. Ezek a galambok tizenkét óra hosszat tudnak a levegőben maradni, ha akarnak, vagy engedik őket. Mert röptetésre csak tiszta időben kerülhet sor, amikor a kerengő fajta galambok jól kiigazodnak a falu, város vagy mező felett.

Mire a sok felesborsóból (amit a galamb nem evett meg), búzából, napraforgóból és kevés kukoricából összeállított galambkeverék Óbudáról megérkezett, sejteni kezdtem, hogy a mi galambunk és a gazdája „tiszta idő” fogalma nem egészen esett egybe. Ennek ellenére komolyan számoltam azzal az eséllyel, hogy madarunk az új körülmények között, a szervezett, ellenőrzött, szabályos röptetések kötelme nélkül eltéved, s egy szép napon nem tér haza. Ha csak kollektíven, huszonnégyen vagy tizenhatan emelkedhetnek a levegőbe s igazodnak a megfelelő szabályokhoz, nagyobb a garancia, hogy egyszerre érnek földet, tizenhatból legalább tizennégyen.

Galambunk vitézül elviselte a téli fagyokat, havazásokat, s naponta ha nem is tizenkettőt, de legalább hat órát repült. Eleinte óvatoskodott, csak a szomszédos házakat kerülte meg, de aztán egyre messzebbre és magasabbra merészkedett. Órákig repkedett ködben, hóesésben, és mindig visszatalált. Leginkább a vad, szeles időjárást kedveli, a negyven-hatvan kilométeres szelekben olyan magasra száll, hogy szinte eltűnik a levegőben. Valószínűleg élvezi a szabadságot, a magányos repülőutakat, a kibontakozást, hogy nem kell várni a szabályos reptetésre vagy a nagy szélviharra, amikor leszakad a voiler. Élvezi, hogy akkor repül, amikor éppen akar.

Kapcsolatunk hűvösen baráti. Megmentettük az életét, de a hálaérzetnek jelét sem mutatja. Galamb maradt, magosan szálló keringő fajta. Szívesen benézeget az üvegajtón, de csak két alkalommal jött be a szobába, amikor az ajtót kinyitottam. Mindkét esetben befagyott kint az ivóvize. Keresgélt a szobában, azt hitte, hogy az a tálka, amiből érkezése napján ivott, még mindig a könyvszekrény lábánál áll. Nem találta. Így aztán egy földön álló hasonló színű és nagyságú négyes konnektorból akart inni. Így értettük meg, hogy szomjas. Vízzel kínáltuk, bőven ivott, aztán kiment.

A tavasz kegyetlen évszak. A szabadság mámora kezd elhalványulni, s madarunk, úgy tűnik egyre többet gondol a galambcsaládra, amit otthagyott Rákoshegyen. Újabban nyugtalanul burukkol, táncol és bokázik a háza tetején. Egyik éjjel felkrúgatott álmában, és leesett a loggia betonjára. Szerencséjére égett még a villany, s amikor a madárálmokból a valóságra ébredt, tűrhető fényviszonyok között reppenhetett fel háza tetejére.