A rend

Az ember életének bizonyos része várakozással telik el. Vonatokra, repülőtéri csatlakozásokra, bizonytalan szerelmek beteljesülésére, kórházi beutalókra, üzletek nyitására, vagy ha nyitva vannak, a kenyér és a tej szállítására, máskor viszont fájdalmaktól gyötört testtel a hajnali derengésre s a világossággal érkező enyhületre várunk. Vannak szerencsés természetű várakozók, akik amíg a vonat befut, „élnek” azért, tevékenykednek, pulóvert kötnek vagy söröznek, és vannak tehetségtelen várakozók, akik teljes fizikai és lelki átéléssel, gyötrődve várakoznak, és közben semmi mást nem tudnak csinálni, csak várakozni. Ha le is hajtanak futólag egy pohár vörös bort, nem érzik az ital ízét, mert fél füllel a hangosbemondó szövegére figyelnek, pillantásuk pedig a peron előtt rozsdásodó üres vágánypárokat fürkészi. A tehetségtelen várakozók közé tartozom én is, ráadásul sok írótársamhoz hasonlóan, a postás felbukkanására várok nap mint nap. Így élek több mint húsz éve.

A postásra várva a nap és az élet még nem látszik teljesen reménytelennek. Pénz érkezhet valahonnan, értesítés, levél jó hírekkel. Amikor aztán a postás már a szomszédos kapualjakban jár, s nyilvánvaló, hogy nemcsak pénz és jó hírek nem érkeztek, de rosszak sem, jelek sem, semmi, akkor az író olyanná válik, mint egy hajótörött, magányos szigetlakó.

Most, hogy a posta a legkisebb zavar és pirulás nélkül többnyire száz százalékkal felemelte a szolgáltatásainak árait, megmagyarázhatatlan bizalom és reménykedés támadt a lelkemben. Kétszeres pénzért talán biztosabban megérkeznek a levelek, s a jó hírek is szaporodnak. Másodikán délelőtt fél tizenegy tájban a csodavárás hangulatában kémleltem ki az ablakon, de a postás még nem mutatkozott. Álltam a függöny mögött, aztán fokozatosan zavarba jöttem. Honnan ismerem meg a postást? Hogyan néz ki a mi postásunk? Tavaly, csaknem év végéig két postás járt mifelénk felváltva. Egy harminc körüli, korán érkező, nagyon pontos, nagyon megbízható és egy nyugdíj felé közeledő, rokonszenves, de fáradt férfiú, aki gyakorta csak az esti órákban csengetett be. A megfáradt postást a havas, jeges utakon baleset érte, lábát vagy kezét törte. Megkezdődtek a helyettesítések. Egy hétig jött egy bajszos fiatalember. Gyors volt és ügyes, de érthető módon szüksége lett volna néhány hétre, amíg a lépcsőházak és nevek között pontosan eligazodik. A következő héten már egy fiatal lány jött helyette, aztán újra valaki más.

Másodikán egy magas, művelt arckifejezésű, soha nem látott fiatalember érkezett. Ismét egy új ember. Hozott négyszáz forintot. Rokonszenves bemutatkozás. „Levél nem érkezett?” kérdeztem gyanakodva, kis reménnyel. – „Valószínű – mondta. – De azt bedobtam lent.” – Valóban így történt. Lementem a negyedikről, feljöttem a negyedikre, aztán bontogatni kezdtem a leveleket. Egyikről nyomban kiderült, hogy bontani sem kell, mert csak egy ruhatisztításról szóló értesítés, de nem nekem küldték, hanem egy akadémikusnak a szemközti házba. Az autóklub levelét felnyisszantottam. Kitöltésre váró csekk és egy barátságos hangú nyomtatott levél esett ki a borítékból. A klub felhívta a figyelmemet, hogy tagdíjam befizetése esedékessé vált. Ezen elcsodálkoztam, mert a tagsági díjamat március 31-ig befizettem tavaly. Ennyire sürgetnék a tagokat? A címzésre pillantottam. Egy dupla W-vel kezdődő név állt a borítékon. W. Zsuzsanna. Különös… Hogyan lehet ezt összetéveszteni egy teljesen más hangzású és kezdőbetűjű névvel? A harmadik levél nekem szólt. Bárdosi Németh János, öreg költőbarátom többek között a következőket írta Pécsről: „Jelzett kötetedet sajnos nem kaptam meg. Ervin mondta, hogy Martyn Feriét ők továbbították, Te pedig biztos a lakására küldted…”

Bizony a lakására. A Káptalan utcába küldtem, de a posta valamilyen misztikus okból a Széchenyi térre, a Jelenkor szerkesztőségébe kézbesítette.

Eszembe jutott a Szakonyi-eset. Beszélgetünk, s azt mondja: „Gyurkovicsnál láttam a könyvedet…” A hangjában még nincs sértettség, de már jelzi, hogy nem kapta meg a könyvemet, és nem érti. – „Egyszerre adtam fel az összes barátomnak, pontosan emlékszem, mit írtam a könyvbe” nyugtatom, de felesleges, mert nyugodt, csak éppen nem kapta meg a könyvemet, amit elküldtem neki. – „Az Írók Boltjából küldted?” – kérdi, aztán hümmög.

Amikor tavaly áprilisban régi lakásomból a mostaniba költöztem, hivatalok és magánemberek sokaságának küldtem értesítést lakcímem megváltozásáról. Volt olyan hivatal, ahova az értesítést háromszor is elküldtem, leveleiket ennek ellenére a régi címemre küldik. Van olyan hivatal, amelyik leveleinek egy részét az új címemre küldi, a többit viszont a régire. Most már csak az óbudai postás barátaink jóindulatán múlik, hogy átcímzik leveleinket és csomagjainkat vagy visszaküldik.