Irracionális gyakorlat

A ház, ami négyemeletes társasházunk szomszédságában áll, valójában már nem létezik, mert kisajátították, a lakókat kiköltöztették belőle, s csak azért nem szanálták, mert nincs rá kapacitás, vagy ha van, még ráér a dolog. A ház, aminek kerítését a tolvajok megbontották már, s a kétszáz négyszögölnyi kert, melyből az út szélesítése miatt kétméternyit lehasítottak, még mindig nyugalmas, konszolidált benyomást kelt. A tető szinte ép, a repkénnyel befutott falak jó állapotban vannak, az ablakokat védő, fehérre festett díszrácsok alig kopottak, a zsalugáterok, ajtók, beleértve a garázs széles ajtaját is, használhatónak látszanak. A bejárati terasz szélén álló jelképes ion oszlop s az oldalteraszok előtt álló csavart virágállványok a hajdani építők és lakók kulturális érdeklődését és színvonalát is sejtetik. A kert elvadult, az alma- és körtefák szedetlen gyümölcsei még a januári hóviharok idején is kitartottak az ágakon. A kertben két rigócsalád lakik, nyilván még régről, ők jelképezik a folyamatosságot a jelenen át a semmibe. Két hatalmas fenyőfa is áll a kerítésen belül, friss tobozterméssel ékesen, szinte megkoronázva. A házban legalább három szoba van, de ha a garázs feletti ablakot is figyelembe veszem, akkor lehet, hogy négy. Boldogan ellakhatna benn egy tanár, színész, tudós, író vagy bárki, aki az árát képes lenne kifizetni. Tehát az előbbiek nem. De valaki, egy család.

Négyemeletes házunkból többen is utánajártak a dolognak, mivel a betonházból örömmel átköltöztek volna a repkénnyel befutott villába. De a villaszerű házra már kimondták a halálos ítéletet. A tervek szerint a ház helyére és a szomszédos üres telekre egy négylakásos társasházat építenek. Tehát valójában hármat. Lerombolnak egy három-négy szobás jó házat, és keletkezik a szomszédos üres telket is bekalkulálva három újabb lakás. Nem sok, alig valami. Ennyit szinte a szomszédos üres telekre is fel lehetne építeni. De a legfurcsább az egészben az, hogy a környéken százával állnak az üres telkek, szinte bárhová fel lehet építeni a megfelelő telekrendezés és üzleti bonyolítás után egy négylakásos társasházat. De inkább bontanak.

Nagyon rossz közgazdász lenne belőlem és még rosszabb politikus. Soha nem tudtam volna parancsot adni Drezda bombázására, ahogy Winston Churchill, s a magyarországi szénbányákat sem tudtam volna bezáratni, ahogy bezáratták. Ezt a szomszédos házat sem tudnám leromboltatni városrendezési vagy más magasabb érdekből. A szanálás szót úgy megszokták a magyarok, hogy sokan úgy vélik, a szó maga a törvény. A sors újkori beteljesülése. Ha egy hét múlva szétverik ezt a házat, kivágják a kert fáit, hallgatnak az emberek. De ha mondjuk háború lenne, s a királyi angol légierő beletrafálna ebbe a házba, a nép felháborodna, az újságok pedig kemény cikkeikben elítélnék a vandál tettet. De nincs háború, béke van. Az építés békés évtizedeiben élünk, így nyugodtan lehet házakat rombolni, fasorokat, ligeteket, védett ősfenyveseket irtani. A mienk! Nekünk szabad elpusztítani.

Szanálni persze kell, elkerülhetetlen. Óbuda roskadozó vályogházait nem sajnálom, de azt igen, hogy egy fantáziátlan, rossz szerkezetű, esztétikailag lehangoló várost építettek helyette. Azt is sajnálom, ha értékes műemlék házakat vagy jó állapotban lévő villákat, családi házakat tarolnak le, átgondolatlanul.

Nálunk, Magyarországon, az utóbbi húsz évben kialakítottak valakik egy olyan légkört, hogy a tévedés a humán értelmiség privilégiuma. Színész, író, egyetemi tanár, gondolkodó (ha nem marxista), diák, az tévedhet. Mi több, téved is. Nem tévednek a tudósok, mérnökök, külkereskedők, közgazdászok, soha nem téved a technokrata értelmiség! – Ne haragudjanak, de most, hogy szeptember óta áll a Marx téri felüljáró építése, mert a hídelemeket nem tudták összeilleszteni, mivel egyik részük nem ért össze, öt hídelem viszont magasabb lett, mint a többi, a megdöbbenéstől nem jutok szóhoz. Ez nem gyakorlat kérdése, szó sincs róla! A világűrben végrehajtott dekkolásokat sem lehet a földön begyakorolni. De ki lehet számítani. A nem túl nagy, mi több, szerény méretű felüljáró darabjainak illeszkedését ki lehetett volna számítani. De azok a mérnökök, akikre ezt rábízták, rosszul számították ki. Tévedtek. Egy ilyen közúti hídnál elkövetett tévedésnek tömegkatasztrófa lehet a következménye. – Érdemes lenne megvizsgálni, hogy a tévedő mérnökök kiképzése nem megfelelő, vagy csak egyszerű hanyagságról van szó? Bizonyítványuk van róla, hogy hidat tudnak építeni, de valójában nem tudnak. Ilyen tévedést a magyar irodalomban, a versépítmények létrehozása közben Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Csorba Győző, Weöres Sándor, Vas István soha nem követett el.

Kesudió-cikkem és a nyomában keletkezett vita már nem foglalkoztat. De a vitában akkor is az derült ki, hogy egyedül én tévedek. A szénbányák becsukását javasoló és a tervezetet kidolgozó szakemberek nem tévedtek, mert akkor éppen az volt a helyes. Az „akkor” emberekkel nem lehet vitatkozni. Egy tudósnak, de átlag szakembernek is tudnia kellett egy évtizeddel ezelőtt is, hogy a föld nyersanyag-, főleg energiakincse kimerülőben van. Valóban olcsóbb volt akkor megvenni az arab és a szovjet olajat, mint kitermelni a szenet. De erre csak akkor lehet népgazdasági döntéseket felépíteni, ha a politikai szférától elvonatkoztatunk, és minden ország gazdasági-politikai életét statikusnak fogjuk fel. Szerencsés döntés volt ez? A gyakorlat pillanatok alatt bebizonyította, hogy nem az volt. Mire bezárták a bányákat, a vájártanuló-intézeteket és szélnek eresztették a bányászkolóniák törzsgárdáját, kiderült, hogy mégis kell a szén, mert baj van az olajjal. Nemcsak tehetségtelen költők élnek közöttünk, de tehetségtelen közgazdászok, futurológusok, ipari tervezők és átszervezők is. Ha a költő leír valami marhaságot, azonnal belerúgnak. Pedig a kár, amit okozott, legfeljebb kettőezer-hatszáztizenegy forint. Ha egy ipari átszervező téved, hibázik, tehetségtelen, rossz tervet készít, az több milliárd forintba kerül.