A telefon bűvöletében

A sarkon meredező tízemeletes házakat már elnyelte a köd, s a szemközti négyemeletes társasház kontúrjai is elbizonytalanodtak. Ülök az asztalnál, és egy levelet olvasok: „…A Te műveidből egyet sem kaptam (nekem nincs mit kihoznom), tudósítlak, mihelyst kinyomozom, hogyan küldheted el munkáidat alkalmi postával költségek nélkül; másképp nehezen is kapom meg, és kedvesebbek is, ha Tőled jönnek; közöld azt is, hogy egy megsodort kötél visszacsavaró ereje, ha szabadon hagyják, képes volna-e (gyakorlatilag) egy tengelyt úgy forgatni, hogy néhány órán át mozgásban tartson egy szivattyút; vagy másféle rugóerővel meg lehetne-e oldani?… kertem bőséges kútjának vizét szeretném másfél öl magas sziklára emelni, hogy onnan zuhogjon alá…” – Ezt a levelet természetesen nem én kaptam. Bolyai Farkas írta 1802-ben Karl Friedrich Gauss német matematikusnak és csillagásznak, aki ekkor már a göttingeni egyetem tanára volt, s később matematikai felismerései világhírűvé tették. Nekem most a komplex számok geometriai szemléltetésére nincs szükségem, de egy novellát írok, s ahhoz keresek valamit Gauss és Bolyai Farkas levelezésében. De nem tudom mit, csak érzem, sejtem, ezért két napja Bolyai-leveleket olvasok, s mivel szelleme és a világra nyitott személyisége elbűvöl, kezdek megfelejtkezni az okról, amiért ezt a levelezést böngészni kezdtem. Nem is csoda, mert ilyeneket tudott írni Bolyai Farkas Gaussnak: „…Ezenközben én is egy plánetát indítottam el a Földre, de sem középpontját, sem pályáját meghatározni nem tudom; Isten szép fiúgyermekkel ajándékozott meg, 1802. X^br 15-én Jánosnak kereszteltük… Most apósoméknál vagyok, mert nőm ide lejött, és mostanig a bal mellétől szenvedett, ma engedték meg neki először, hogy elhagyja a szobát… anyósom 30 éve tán három teli mérce friss levegőt sem szítt, és még abban a levegőben ül, melyet a ház építésekor zártak a falak közé, mint a begubózott hernyó; úgy mozog, mint bogár a szemétben…” – Összerezzenek. Motorbicikli áll meg a lépcsőház előtt, csakhamar hallom a táviratos postás döngő lépteit. Tisztességesen feljön a negyedik emeletre (lift nincs), és átadja a zöld borítékot. Honorálom. A postás ledöng a lépcsőn, felberreg a motor. Félve és reménykedve felnyitom a borítékot. Sejtem, hogy mit tartalmazhat, de az íróféle emberi lény még hisz a csodákban. De csodák nincsenek. Ebben is csak az áll, mint a többi táviratban: „Kérlek, sürgős ügyben azonnal hívj fel a 361-983-as számon, Gábor Tihamér.”

Amióta új lakásba költöztem, s beadtam a telefonáthelyezési kérelmemet, de a telefonomat nem helyezték át, azóta két-három hasonló szövegű táviratot kapok naponta. Néha levelezőlapokat két sorral: „Légy szíves, hívj fel otthon délelőtt vagy este. Sürgős! Köszönöm előre is. Barátsággal üdvözöl M. Pista.” Azért kapom a táviratokat, mert telefonon nem lehet felhívni. De mert nincs telefonom, én sem tudom felhívni őket. Ez a szituáció abszurduma. Van négyszáz méternyire egy telefonfülke az utcán, de onnan fél év alatt csak egyszer sikerült telefonálnom. El kell gyalogolnom másfél kilométernyire, ahol a lakótelepi házak már sűrűbben állnak, így két telefonfülkét helyeztek el egymás mellé. Egyik vagy másik általában működik.

Érdeklődve forgatom kezemben a táviratot. Megszagolom. Papírszagú. Kilehet az a Gábor Tihamér? Emlékeznem kellene rá, de nem emlékszem. Azt írja, hogy sürgős. Kinek sürgős vajon? Nekem vagy neki? Egy harmadik személynek vagy cégnek? De ki tudja, talán felhasználják egy régi novellámat, s ebben a drágaságban minden fillér számít. Vagy beteg valaki? Talán egy barátom, és helyette táviratozott Gábor Tihamér.

Ahogy naponta többször, most is kabátot húzok magamra, és legyalogolok a telefonfülkéhez. De már vannak bent. Egy ember várakozik is, tehát csak az egyik fülke működik. Várok, bejutok. Hívom Gábor Tihamér számát. Foglalt. Újra hívom, újra foglalt. Felhívok egy tegnapról elmaradt számot, ez kicseng, de nem veszik fel. Aztán újra Gábor Tihamért, de a gép elnyeli a forintomat és szakít. Újra bedobom, újra elnyeli. Háromszor. Negyedszerre vonalat ad. Csoda történik, kicseng. Egy nő veszi fel a telefont: „Tessék, titkárság.” – Elrebegem, hogy Gábor Tihamért keresem. A nő megkérdezi, hogy milyen ügyben. Ezt persze nem tudom, de hivatkozom a táviratra és a sürgősségre. A nő nem hisz nekem, és közli, hogy kis ügyekben Gábor elvtársat nem hívhatja ki a tárgyalásról. Megszakad a vonal. Engem természetesen ki lehet táviratozni az olvasmányaim és a munkám mellől. – Egy alacsony, törékeny hölgy ököllel megdöngeti a telefonfülke ajtaját. Kapkodva felhívom a tegnapi számot, ami akkor nem csengett ki, majd a végtelenségig foglalt volt. Most kicseng, de nem veszik fel. Kijövök a fülkéből és elkullogok. Így megy ez napról napra.

Hazafelé bandukolva eszembe jutnak a nyári kudarcok. Háromnapos irodalmi estsorozat után hazatérve rangos művészbarátom távirata fogadott: „Távirat kézbevételekor kérlek hívjál fel telefonon.” – Sértettséget sejtetett a távirat. Rohantam telefonálni. Fél órát álltam a fülkében, végig foglalt volt a száma. Közben felhívtam egy írót két percre, aztán újra a művészt. Kicsengett, de már nem vette fel. Kihúzta a dugót, vagy elment hazulról. Másnap újra hívtam, hiába, egy hét múlva újra, aztán abbahagytam.

Nálunk, akinek telefonja van, ma már el sem tudja képzelni, hogy egy hivatalos, szerelmi, sértettségi vagy üzleti ügyet másként is el lehet intézni, mint telefonon. Ezért kapom a táviratokat, hogy X-et és Y-t és Z-t hívjam fel. De nem tudom felhívni, mert nincs telefonom. Nem helyezték át. Ha távirat helyett egy húszsoros levelet kapnék, azonnal tudnám, miről van szó, és visszaírnék, hogy igen, nem, vállalom, és ekkor odamegyek vagy hasonló.

A telefon nagyszerű dolog, ha van. Ha van hová telefonálni. De nálunk van is, meg nincs is. A többségnek nincs. Amíg volt telefonom, én is felhívtam szilvesztereste a barátaimat messzi városokban is, és hazatelefonáltam Moszkvából, Helsinkiből és máshonnan. Valószínűleg Bolyai Farkas sem kínlódik az alkalmi postásokkal, ha 1803-ban telefon létezik. Felhívja Gausst Göttingenben, és sietve elpanaszkodja kerti gondjait és anyósának hernyótermészetét. De mit tudnánk ma Gaussról, Bolyai Farkasról és Bolyai Jánosról? És mit tudnánk Petrarcáról és koráról, Móricz Zsigmondról és Charles De Gaulle-ról? Mit tudnánk Tolsztojról? – „Verba volant, scripta manent” – mondta a latin, és úgy tűnik, igaza van. Mi marad korunkból? Telefonbeszélgetéseink a semmibe hullnak. Életünk is?