A gyermekmunkáról

Amikor a tanév beköszönt, és megkezdődnek az őszi mezőgazdasági munkák, egyre gyakrabban eszembe jutnak a marxizmus klasszikusai, akik a maguk korában elgondolkodtató módon vélekedtek és írtak a gyermekmunkáról. Nem tagadom, gyakorta engem is lelkesít a gyermekek segítőkészsége, de a lelkesedésem általában alábbhagy, amikor megpillantom a térdig érő sárban szüretelő általános iskolásokat. A sár érdekes, többnyire barnás massza. A színe vidékenként változik, de bármilyen árnyalatú is, megeszi, tönkreteszi a cipőt, bakancsot, csizmát, s az alkalmi munka során egy melegítőruha is tönkremegy. A cipők és a melegítők nem társadalmi munkában készülnek. Egy pár cipő, bakancs, csizma, három-ötszáz forint, a melegítő is hasonló áron kapható, amikor kapható. A szülőnek így a tanév közel ezer forint többletkiadással kezdődik. Hogy a gyermekek mit nyernek és veszítenek ezzel a kalanddal, s milyen kép alakul ki bennük a felnőttekről, a mezőgazdaságról, arról most nem óhajtok beszélni. De elgondolkodtató, hogy ez a szocialista jellegű össznépi összefogás és hangulat csak addig tart, amíg a diákok leszedik a gyümölcsöt, betakarítják a termést. Ahogy a termény ládába, raktárba kerül, abban a pillanatban áruvá változik, s órák alatt lefoszlik róla a „fogjunk össze emberek, diákok, katonák, ne hagyjuk veszni a termést” közösségi ihletésű hangulat. A KISZ-agitátorok eltűnnek a porondról, s a kilónként két forintot érő zöldpaprika tizenhat forintért jelenik meg a piacon. A képlet tehát úgy fest, hogy a gyermekeink jelképes bérért (melyet egyébként is befizetnek a csapat- vagy iskolapénztárba) elmennek a mezőgazdaságba dolgozni, leszüretelik a paprikát, paradicsomot, gyümölcsöt, aztán mi a piacon vagy az üzletekben extraprofitot tartalmazó árakért megvásároljuk gyermekeinknek a paradicsomot, paprikát, gyümölcsöt.

Ezért jobban szeretem, ha a gyermekek a saját világukban, közegükben végeznek valamilyen hasznos, közös munkát. Ennek kitűnő és szerencsés példája volt a frissen elkészült Pitypang utcai általános iskola kitakarítása, berendezése, a szemléltetőeszközök s a fizikai és kémiai szertár átköltöztetése a régi, kinőtt iskolából. – Ez a munka nem volt kötelező, az önkéntességre a költözés utolsó pillanatáig szigorúan ügyeltek. A gyermekek és a szülők mégis feltűnően nagy számban dolgoztak az új iskola kitakarításán és berendezésén. Vajon miért? Főleg két okból. 1. Mindenki örült az új iskolának. 2. Műszaki átadás után a tanárok bemutatták az iskolát a szülői munkaközösségnek és osztályonként néhány gyermeknek is, így azonnal a magukénak érezték.

Az osztályfőnökök a munkát alaposan megszervezték. Mindenki előre bejelentette, hogy takarítást, autós költöztetést vagy mást vállal. A gyermekek a szüleikkel dolgoztak együtt, s először minden csoport a saját osztálytermét takarította ki, rendezte be, s csak utána következtek a folyosók, irodák, speciális termek. A gyermekek sokasága bolyongott napokig a régi és az új iskola között. Autós mamák és papák fuvarozták át a szertár kényesebb darabjait. Három nap múlva minden zökkenő nélkül az új iskolában folytatódott a tanítás. A legszorgalmasabb diákok beírhatták a nevüket az iskola aranykönyvébe, a szülők pedig a következő levelet kapták: „Kedves Szülők! A költözés alkalmával tanúsított segítségüket az iskola vezetősége és Szülői Munkaközössége nevében köszönjük.” Aláírás: Szinok István SZMK-elnök, Toóth Ödönné igazgató.

Így is lehet társadalmi munkát szervezni.