A boldog pézsmapocok

A Balaton körül nem lehet nádat kapni. Annyi eladó nád sem akad, amivel az öreg falusi házak, hegyoldali pincék tetejét befoltozzák. A rusztikusra tervezett új horgásztanyák és nyaralók végképp nádfedél nélkül maradnak. Tatay Sándor szép új könyve, a Lyuk a tetőn is félig-meddig a nádhiányból, a nád utáni futkosás „élményéből” született.

Mindezt egy pézsmapocok juttatja az eszembe, amikor kikötés közben elúszik a csónakom orra előtt. Sügér nincs a Balatonban, de pézsmapocok van bőven. A nyáron alig múlt el hét, hogy ne láttam volna valahol a nádasok belső oldalán vagy a horgászstégek közelében. Kitartó úszó, hét-nyolc percig is képes a víz alatt maradni. Ahogy lompos, hosszú farkát maga után húzva felbukkan a vízben, mindig összerezzenek. Olyan, mint egy szirén vagy víziszörny. Még nyolcvan éve sincs, hogy Amerikából betelepítették Prága mellé, de azóta elterjedt egész Európában. Szétrombolja a gátakat, töltéseket, pusztítja a nádast. A balatoni nádasokon is jól látszik a pézsmapocok foga nyoma. Bár nemrég egy kutatócsoport, melyben dr. Kovács Margit is dolgozott, feltárta és publikálta, hogy a balatoni nádasok megritkulásának, leromlásának és pusztulásának fő okozója az eutrofizáció, a békanyál megjelenése, melynek következtében összefüggő algaszőnyeg akadályozza a fiatal nádszálak kihajtását, növekedését. Gomba- és rovarkártevők is megtámadták a nádállományt, de az egyik fő kártevő a nád esetében is az ember. Folyosókat, öblöket vágtak a nádasba, csónakkikötők, horgászstégek és bejárók számára, így felszabdalták a nádast. A szakszerű „nádművelés” elmulasztásáért is az ember a felelős. A balatoni nádasok mai gazdái csak az exportképes nádat vágják le telente, a csökött, kócos nádfoltok érintetlenül maradnak. Így aztán tavasszal ezeken a részeken a nádas képtelen megújulni, erőre kapni.

Az ötvenes évek elején még a legtöbb balatoni falu maga gondozta a községhez tartozó partokat, nádrészeket. Nádgazdaság már akkor is létezett, de csak a falvaktól távol eső nádrészeket gondozta, s a nád felvásárlását, feldolgozását szervezte.

Balatongyörökön sok gazdának volt nádrésze vagy „nádjoga”. Amikor a jég elbírta a nádaratókat, szánokat, szerszámokat, benépesült a jég. Minden család levágta a maga részét vagy a felébe vállalt nádszakaszt. A nádat kévékbe kötötték és kihordták a partra, ahonnan aztán a feldolgozás vagy az eladás üteme szerint szekereken, kocsikon felvándorolt az udvarokba, kertekbe. Az aljanádat is levágták, vagy ha mód volt rá, felgyújtották. Az ügyesebb gazdák nem is kévénként adták el a nádat, hanem nádpadlónak feldolgozva, mivel úgy sokkal magasabb volt az ára. A prések a kamrákban, pajtákban, faragóműhelyekben álltak. A család férfi tagjai, ahogy szokott munkájuk és időbeosztásuk engedte, naponta elkészítettek néhány nádpadlót.

Az elmúlt húsz évben a nádgazdálkodásnak és -feldolgozásnak ez a családi módja „kiment a divatból”. A „divat” aligha a legmegfelelőbb szó, de nehezebbet, kellemetlenebbet nem akarok leírni. Ha szakmai körökben érdeklődnék, bizonyára kiderülne, hogy a mai falusi gazdák, fiatal legények már nem vállalják a nádaratás, nádpadlókészítés nehéz munkáját. Kiderülne, hogy „nem gazdaságos”, nem éri meg a nádat gondozni, learatni, szállítani, árusítani. Nem éri meg, nem gazdagos, csak éppen nem lehet kapni. Ebben az új helyzetben a pézsmapocok boldog. Hálás, szaporodik, még néhány év, és a pézsmapocok lesz a balatoni nádasokban a gazda.