Sügéremlékek

Már alkonyodik, amikor a 71-es útról Kenesénél, majd a fűzfői öbölben is megpillantom a horgászokat. Tíz-tizenöt csónak horgonyoz a vízen, kilométernyi távolságra a parttól. Süllőkapásra várnak. Lassacskán felpislognak a régi viharlámpák fényei. A víz mozdulatlan, az este nyirkos és puha. Másnap délelőtt én is megpróbálkozom Szepezdnél. A pára még takarja a boglári dombot s a túloldali nádasokat, de a révfülöpi móló s a reggeli átkelőhajó kontúrjai kirajzolódnak a fényben. Üldögélek a csónakban és várok. Nézem a mozdulatlan úszót, a közeli hínárszigeteket, a bukdácsoló vadkacsákat. Semmi sem történik. Sirályok keringnek körülöttem, néha lecsapnak a vízre. Csodálkozom, amikor csőrükben megcsillan egy-egy küsz vagy keszeg, mert néha már úgy érzem, a víz üres, élettelen. Süllőzni inkább alkonyattal, az éjszakai órákban vagy kora hajnalban ajánlatos, de a délelőtti órákban sem reménytelen. A horgászat így gyakorta eseménytelen, de a vízen mindig akad valamilyen látványosság, ami leköti az ember figyelmét. Tűnődni is lehet az 1965 előtti időkről, amikor a Balaton tele volt hallal, de a peszticidek és a klórozott szénhidrogének váratlanul végeztek a tó süllő- és keszegállományával. Az elmúlt tizenöt évben a süllő és a keszeg törzsállománya regenerálódott, viszont teljesen eltűnt a tóból a sügér és a durbincs.

Az ötvenes években a györöki mólóról másfél-két óra alatt fogtunk pár kiló kősüllőt. Ha nem jött a süllő, a horgászat akkor sem vált eseménytelenné. A sügér és a paptetű kapásai csaknem olyan erőteljesek voltak, mint a süllőé. Sügér nélkül nem lehetett hazatérni a horgászatból. A sügér szálkás húsa csaknem olyan ízletes volt, mint a kősüllőé. A sügérrel, a durbincshoz hasonlóan az angolna végzett, de az is lehet, hogy megszűntek természetes ívóhelyei, és fokozatosan kipusztult a Balatonból. Hajdan a nádöblökben, a kikötő hullámtörő kövezése mentén, mindig lehetett látni párban úszkáló naphalakat. Most évek múlnak el, mire az ember egy naphalat megpillant. De az angolna devizát hoz, a naphal és a sügér viszont semmit. Így beteljesedett a sorsuk, eltűnésükkel szegényebbé vált a Balaton halfaunája. De országosan a kipusztulás szélén tengődnek a csíkfélék, a lápi póc és a galóca, s még vagy tíz halfaj. Madarakról is beszélhetnénk, a rétisasról, parlagisasról, melyekből már csak öt-tíz pár fészkel az országban.

A balatoni sügér csak azoknak hiányzik, akik harminc-negyven évvel ezelőtt is horgásztak a tóban. Akik az utóbbi években váltottak horgászjegyet, azt sem tudják, hogy a balatoni sügér létezett. Ha emlegeti valaki, vállat vonnak vagy csodálkoznak. Így tűnt el az utolsó százötven esztendőben a földön élő emlősök rendjéből száz, a madarak rendjéből pedig kettőszáz faj. A pusztítás legtöbb esetben az embertől ered. Ezt jól bizonyítja a cethalak, fókák, afrikai elefántok vagy az indiai bengáli tigrisek szomorú sorsa. A nagy pusztítás most az Amazonas medencéjében folyik, elsősorban Peruban, Bolíviában és Brazíliában. Termőföldben reménykedve hatalmas területeken égetik fel az erdőt, de a humuszréteg csak néhány centiméteres, a fák gyökérzete nélkül néhány hónap alatt lemosódik a talaj. Utakat, városokat, gyártelepeket építenek az őserdőbe, s az első lépés mindig az erdő letarolása vagy felgyújtása. A tudósok vizsgálatai szerint az élővilágból jelenleg hetenként két fajt pusztítanak ki az Amazonas völgyében. Az erdők kiirtása a föld légkörének oxigén-utánpótlását is veszélyezteti.

A „csak” egy sügér, „csak” egy erdőrész kipusztítása végül az ökológiai egyensúly felbomlásához vezet, s az ember saját magát sodorja végveszélybe.

Ülök a nedves csónakdeszkán, s a páraködből kibontakozó somogyi partokat nézem. Az úszót nem érdemes. Süllő nem jön, a balatoni sügér pedig csak az emlékeimben létezik.