Medárd és lazac

A benzinkútnak, ahol elköszöntünk G. barátunktól, furcsa, de ismerős hangzású neve volt. Most utólag nekem a „Karaván” asszociál a szóra, de finnül vagy svédül valószínűleg mást jelentett. Az útkereszteződésben álló benzinkútnál, melyhez szokatlanul nagy parkoló, étterem, üzlet és szerviz is tartozott, már reggel, menetre is megálltunk. G. meghívást kapott egy vezető szociáldemokrata politikustól a víkendre, s visszafelé ennél a furcsa nevű benzinkútnál kellett találkoznia valakivel, aki elvitte aztán a házigazda nyaralójába. Alighogy megtankoltunk, máris körülvett bennünket egy barátságos család, a harminc és negyven év közötti szakállas író, aki a korábbi kormány idején diplomataként szolgált, nevetős arcú, végtelenül természetes felesége, és gyermekeik félig szandálban, félig mezítláb. Július volt és vasárnap, a finn nyár egyik legszebb napja, bár egy kicsit nedves. Medárd végigkísért bennünket Európán, de négy napja, amikor Turkuban kikötöttünk, azt hittük, sikerült leráznunk magunkról az esőfelhőket. Két napig kánikulai nyárban sültünk, de aztán utolértek bennünket a felhőszakadások. Ezen a vasárnapon is sütött a nap, meleg volt, de félóránként hirtelen beborult, és végigvert rajtunk az eső. A benzinkútnál éppen két zápor között szárítkoztunk, s kezdtünk bízni a nyárban. – Délelőtt meglátogattuk Väinö Linnát, a nagy finn írót. Amikor kocsiba szálltunk, ott is zuhogott az eső, de mire Tamperébe értünk, már sütött a nap. Aztán beborult, s olyan felhőszakadásba keveredtünk, hogy meg kellett állni az út szélén, mert semmit sem lehetett látni. De a benzinkútnál már újra sütött a nap. Délutánra szerettünk volna egy kis szárazabb időt, mert pisztránghorgászatra készülődtünk. Hallottunk egy tiszta vizű tóról, ahol bizonyos fizetség ellenében horgászni lehet, felszerelést adnak, mi több, a halat is megsütik. G. már beszállt a szakállas finn író kocsijába, és menni készültek, de mi pisztrángügyben még visszatartottuk őket néhány percig. Az író tudott a tóról, és elmagyarázta, hogyan lehet a helyet megközelíteni. A főutat keresztező keskenyebb úton beszaladtunk az erdők közé, aztán tíz kilométer után balra kanyarodtunk egy még keskenyebb útra.

Finnországban sok ezernyi tó van, tavak sokaságának egyáltalán nincs neve, a térképen is csak a nagyobbak és a tórendszerek szerepelnek. Így kell hozzá bizonyos fanatizmus, hogy valaki egy konkrét, kisebb tó keresgélésébe kezdjen idegen létére. Alighogy befordultunk a mellékútra, megcsillant egy tó a jobb oldalon, majd a balon is. Bal oldalon aztán dombosabbá, néhol szinte hegyszerűvé vált a terep, így csak az út jobb oldalán csillantak meg újabb és újabb vízfolyások, tavacskák, mocsarak. A tájból most is csak a széle látszott, mert Finnországban valóban igaz a mondás, hogy a fáktól nem látni az erdőt. Többnyire a tájat sem lehet látni, mert az erdős vidékeken, szinte csak a tavak partján és a néhány hold termőfölddel övezett tanyák körül kínálkozik egy-egy résnyi „rálátás” a völgyekre, erdőszélekre. – Fenyő- és lomberdő szorongatta a mi utunkat is mindkét oldalról. Július volt, de a lombos fák egyik részének már sárgult a levele. A vörösfenyők felkopaszodott törzséből sok helyen valóságos oszlopcsarnokok képződtek utunk mentén. A domb aljában, széltörésekben sok magas fa gyökerestől kiszakadt a földből, és a bokrok között feküdt vagy fentakadt a sűrűn álló fák törzsein. Szép, de zártságában szomorú volt ez a táj. A végtelen erdőségek bennem az elhagyatottság érzését keltették. Megalapozatlan volt ez az érzés, mert a környék nem volt elhagyatott. A fák között tanyák álltak, sötétpirosra festett pajták, tehénistállók. Fából készültek a házak és a gazdasági épületek is. Öt-hat kilométerenként felbukkant egy-egy tanya, de az is előfordult, hogy egymástól mindössze kilométernyire álltak a házak. Az erdők közé szorult kis gazdaságokban többnyire tejtermeléssel foglalkoztak. A piros faistállókban nyolc-tíz, legjobb esetben húsz tehén állt. Az istállókat belül korszerűen felszerelték a parasztok. Önitatóval, takarmányadagolóval, fejőgépekkel dolgoztak. Mindent maguk oldottak meg, önerőből. Némelyik gazda mellékkeresethez is jutott az erdő vagy a fák közé betört civilizáció révén. Az egyik parasztház udvarán benzinkutat láttam. A környék parasztjai idejártak feltölteni a traktorjaikat, autóikat, gépeiket.

Kora délután, zuhogó esőben találtunk rá a pisztrángos tóra. Az úttól balra, az erdővel borított domb lábánál csillogott a víz. Léckerítés vette körül, s kint a kapu előtt egy homokos térségen lehetett parkolni. Három autó állt az erdő szélén, melléjük álltunk negyediknek. Néhány perc múlva elhajtotta az esőfelhőket a szél, és kisütött a nap. Bementünk és szemügyre vettük a tavat és a faépületeket. Egy család gondozta és irányította a telepet. Pontosabban egy középkorú asszony, és a tizennégy-tizenöt év körüli lánya. A tó felett, az erdővel borított domboldalon néhány ház is elősejlett a fák közül, lakóházaknak látszottak és istállóknak. Úgy tűnt, hogy a fák között álló épületekhez tartozik a tó, a halüzlet, és a család férfitagjai ott fent végzik éppen a dolgukat. A középkorú asszony s a lány körül apró fiúcska és egy fehér házilúd lábatlankodott. Az asszony egy kis üzletszerű faház pultjánál üldögélt, cukorkát, emléktárgyakat, valamilyen házilag sütött zsemlefélét és szeszmentes sört árult. A halak árát is ő kasszírozta. A tavat egy keskeny, de bővizű hegyi patak táplálta, melyet a halgazdák a telep szélén deszkamederbe szorítottak. A patak innen a zsilipházba folyt, ahol zúgva, fortyogva újra feldúsult oxigénnel, aztán kiömlött a tóba. A tó nem volt nagy, de a tükréből kiemelkedő gránitsziklák romantikussá tették.

A munka nehezét, úgy is mondhatnám, hogy a piszkosát, a kislány végezte. Tüzelt a tóparton álló nagy vaskatlanban, halakat belezett, mért, előkészített, fűszerezett és sütött. Szőke, jókedvű és jól öltözött lány volt. Pulóvert viselt, farmernadrágot és kék-fehér divatos sportcipőt. Köténnyel nem védte a ruháját. Udvarlója, egy sovány, magas, hosszú hajú fiú körülötte sündörgött vagy mögötte üldögélt egy durván gyalult padon, és vicceket vagy történeteket mesélt nevetgélve. A lány dolgozott, csak fél füllel figyelt a fiúra, de az érdekesebb történeteknél elmosolyodott.

A halat a vendégnek kellett megfogni, ez volt a produkció lényege. A kényelmesebbek emelőhálóval kísérletezhettek a patak torkolatánál, a sportkedvelők horoggal a tóban. A „felszerelt horgászbotok” a zsilipház ereszének támaszkodtak, a vendég bármelyiket igénybe vehette. Amikor elmozdítottam a zsilipház mellől a négy méter hosszú bambusznádat, mely vastagsága felől dióverő póznának is beillett volna, azonnal éreztem, hogy a pisztrángozást nem így képzeltem el. Ráadásul a szerelék egyetlen szál, a bot végére kötött damilból, egy tologatható úszóból és a horogból állt. Gyanakodtam már a „pisztrángokra”, de azért felcsaliztam és bedobtam a horgot. – Megérkezett az újabb zápor. Behúzódtam a zsilipház eresze alá, majd beléptem a nyitott ajtón át a pallónyi széles küszöbre. Lábam alatt a hegyi patak vize zuhogott, örvénylett, bömbölt, az arcomat pedig a nyári zápor verte. Amikor csendesedett az eső, folytattuk a horgászatot. Bent jártunk már a délutánban, s mivel reggel ettünk utoljára, a gyomrunk korgott. Éhesek voltunk, de a pisztrángszerencse nem kedvezett egyikőnknek sem. Nekem egyetlen kapásom volt, de a hal kiemelés közben leszakadt a horogról. Még soha nem horgásztam pisztrángra, de amikor a félig kiemelt halat megpillantottam, biztos voltam benne, hogy a szép erdei tóban mi nem pisztrángra horgászunk. Amikor aztán egy óra múlva feladtuk a horgászatot, s a patak torkolatánál hálóval próbálkoztunk, s a kristálytiszta vízben megpillantottam a halakat, már tudtam, hogy lazacokra horgásztunk. A pisztráng is a lazacfélékhez tartozik, de az állandó édesvízi fajokhoz, így a tengerhez nincs semmi köze. A lazac pedig a tengerben él, s csak íváskor vándorol fel a hegyi folyókba, patakokba, jéghideg vizű tavakba. A négy-öt éves ivarérett lazac ilyenkor nem ismer semmi akadályt, sziklák között, vízeséseken át is eléri célját, az ívóhelyet. Ha másként nem tud feljebb jutni a patakokban, kiugrik a vízből, és nyolc-tíz méteres ugrásokkal repül át a vízeséseken, sziklaakadályokon.

Ezt az izmos, mindenre elszánt halat igyekeztünk a patak torkolatában egy kicsi, ügyetlen hálóval elkapni. Fogtunk egy szép példányt, de mire kiemeltük, jobban elfáradtunk, mint a hal.

Amint szárazra került a lazac, a szőke kislány azonnal ott termett, a halat fejbe vágta egy kalapácsnyéllel, aztán a csap alatt leöblítette (csap és mosogató is volt a tó partján). Egy erős, hosszú ollóval felnyisszantotta a hal hasát, és eltávolította a belső részeit. Újra kimosta kívül-belül, megszórta sóval és halfűszerrel, aztán zöld levelekbe takarta, majd belekötözte egy fóliába. A halat egy rácsra helyezve, végül belelógatta a vaskatlanba. A hal itt inkább főtt, mint sült, de leginkább füstölődött. A szőke lány beállította a konyhaórát a sütési időre, de előtte még bekiabálta a faházba a hal súlyát az anyjának.

Amíg a halunk sült, a faház előtt üldögéltünk a lécekből összekalapált székeken, padokon. Mellettünk családok falatoztak, s ahogy beleszaladtunk a délutánba, újabb és újabb vendégek érkeztek. Néha öt-hat autó is állt az erdő szélén. A környék lakóinak egyik vasárnap délutáni passziója volt a lazacevés. A horgászatról elég sokan lemondtak, inkább a patak torkolatánál a hálóval ügyeskedtek. A vendégek többsége nem is süttette meg a halat, hanem hazavitte s maga készítette el, saját recept szerint, vacsorára. Mindenki autóval érkezett, szinte új és gondozott autóval, de az élet körvonalai mégis szerénynek, visszafogottnak tűntek.

Már csaknem megsült a halunk, amikor újabb család érkezett. Nemcsak a férj, de a finn asszony is horgászbotot ragadott, s ahogy átkiabált a férjének a tó túlpartjára, az volt az érzésem, hogy a családban az asszony viseli a nadrágot. Ha nem is az egészet, legalább a nadrág egyik szárát. A férj horgával nem törődtek a lazacok, az asszony viszont tíz perc alatt fogott egy két kiló körülit, majd félórán belül még egyet. Egyiket megsüttették, a másikat ajándékba vitték valakinek, vagy csak haza, az öregeknek. A vidéki finnek házaiban többnyire még generációk laknak és élnek együtt.

Papírtálcán, műanyag villával, sok szalvétával kaptuk meg lazacunkat. Ahogy belevágtam s a hal rózsaszín húsát megpillantottam, már nem is bántam, hogy pisztráng helyett lazacebédhez jutottunk. A szőke kislány ügyes vaskatlanában a hús átfőtt, átsült, s a füst gerincig átjárta. Ebéd után a szeszmentes sörrel kísérleteztünk, de halra nem lehet sört inni. Képzeletemben megjelent egy pohár vörös bor, s a honvágyam elrontotta az egész délutánt és az estét is.

A lazacos tó partjáról nem mentünk vissza az ismerős benzinkúthoz, hanem a térkép alapján egy közelítő utat választottunk. Az út azonban nem vitt bennünket közelebb Helsinkihez, s amikor útirányunkat korrigáltuk, teljesen eltévedtünk. Ennek köszönhetem, hogy egy dombos, völgyes, barátságos tanyavidéket is bejárhattam, s futólag bepillanthattam a még vidékiesebben élő finnek vasárnap délutáni életébe.