Finnországi napló

Öt év után, az idei nyáron hajóval érkeztem Finnországba. Végigautóztunk Ausztrián, a Német Szövetségi Köztársaságon, Dánián, Svédországon, és Stockholmban éppen hogy csak elértük az este nyolckor induló átkelőhajót. Előre megváltott jegyünk csak a július 15-én este induló hajóra volt érvényes, így az utolsó tizenöt percben nem minden izgalom és bonyodalom nélkül jutottunk fel a hajóra. Autónk „kényelmesen” befért a hajófenékbe, az utolsó öt percben még egy norvég lakókocsi is bepréselődött mögéje. Sietve letusoltunk kabinjainkban, aztán felmentünk a fedélzetre (a sok közül az egyikre), hogy még egy utolsó pillantást vessünk Svédország csipkés partjaira, a zöld szigetek sokaságára, aztán egy kabinban elfogyasztott magyar vacsora (ami a napidíjból telik) után ágynak dőljünk, és kipihenjük az európai autóutakat. Mindebből alig valósult meg valami, mert a tenger túl szép volt, a hajón pedig bonyolultabbnak és színesebbnek bizonyult az élet, mint az indulás pillanataiban sejteni lehetett. El kell még mondanom, hogy a Finn–Magyar Kulturális Vegyesbizottság soron következő ülésére utaztunk Ágoston Béla nagykövettel, a magyar albizottság titkárával, Gáti Tamással, a helsinki magyar nagykövetség tanácsosával, a Helsinkiben felépült és berendezés alatt álló Magyar Intézet igazgatójával és Bolla Józseffel, aki a KKI technikai szakembere, ezen az úton éppen a gépkocsivezetést vállalta. Gombár Endre műfordító már kint volt Finnországban, sikeres előadásokat tartott a magyar irodalomról, és Helsinkiben csatlakozott hozzánk.

A hűvösödő estében lassan elmaradoztak a part menti szigetek, sporthajók, s csak egy-egy halászhajó bukdácsolt még a leereszkedő szürkületben. Bevonultunk az egyik kabinba, és megvacsoráztunk. A hajócsapokból csordogáló víz nem látszott túlzottan biztatónak, így elmentünk az üzletbe, és vásároltunk két üveg moseli bort. Mindezt önfeledt természetességgel, mert a dán komphajókon megszoktuk, hogy kitűnő francia, olasz és német borokat lehet kapni, és minden mást is, whiskytől a cigarettáig, vámmentes áron. A finn hajón is beálltunk a pénztárhoz, udvariasan megkérdezték, hogy svéd koronával vagy finn márkával óhajtunk-e fizetni, aztán blokkolták a bort, becsomagolták és nem adták oda. Egy matróz külsejű üzleti alkalmazott felrakta a polcra, adott egy raktári számot, amivel másnap reggel, kikötés előtt átvehető. Csodálkoztunk, aztán reklamáltunk. De hiába. Közölték, hogy a hajón szigorú szesztilalom van. Fegyelmezetten tudomásul vettük a tényeket, de csakhamar tapasztalnunk kellett, hogy a hajón túl sok a vidám, felszabadult érzületű ember. Aztán ahogy belehajóztunk az éjszakába, ami errefelé inkább a derengő hajnalra emlékeztet, a vidám utasok, hangos és kiszámíthatatlan emberekké változtak. Hol rúgnak be ezek a derék emberek, ha egyszer szigorú szesztilalom van a hajón? Izgatott felfedezőútra indultunk. Kiderült, hogy az étteremben a vacsorához bármilyen italt adnak, de az olcsóbb svédasztalos étkezésnél is van sör. Továbbá van egy szalon, ahol jól fésült diszkózene és szalonzenekar váltogatja egymást, és mindenféle italt kiszolgálnak. Továbbá van egy igazi diszkó a dühöngőknek. Nyilván volt még néhány intézmény az isten tudja hány emeletes hajón, de mi csak ennyit fedeztünk fel hirtelenjében. Később aztán, amikor lementünk a szalonba egy whiskyre és sok szódára (pokolian szomjasak voltunk), megtudtuk, hogy a hajón minden a hajóstársaságé, az italüzlettől a diszkóig. A társaságnak az az érdeke, hogy az emberek a vámmentes italt a parton igyák meg, ne a hajón. A hajón drágán fogyasszanak ételt és italt. Így estünk át a szesztilalom első, szeszélyes megnyilvánulásán. Később vesztünkre a diszkóba is benéztünk. Szolid, szinte csendes, temperamentummentes fiúk és lányok táncolgattak, de inkább üldögéltek a poharuk mellett, és hallgatták a zenét. Egyetlen rabiátus ember akadt az egész diszkóban, de ez már elmúlt ötven. Finn vendégmunkás volt, aki már több mint egy évtizede Svédországban dolgozott, s most a nővérét kísérte vissza Finnországba, aki látogatóban járt nála. Azonnal kiszúrt bennünket, leült az asztalunkhoz, ahol mi is csak vendégségben ültünk, és félig ácsorogtunk, mert nem volt mire leülni. Ez az ős finn, aki már svéddel keverte a finnt, elmondta, hogy ő egy nagy művész, később, hogy hős, megtudtuk, hogy nyolcéves korában már felemelte az ötvenkilós súlyzót, s végül, hogy szabómester, de főleg bőrrel dolgozik, azért olyan rettenetesen elgyötört a keze. Pohárszám itta a whiskyt, panaszkodott, lelkesedett és sírt. Végül erőpróbákat javasolt. Felmentünk a fedélzetre. Világos volt. A finn fiatalok énekeltek, és népi táncokat adtak elő egymásnak. Körben a tenger misztikusan beburkolta a hajót a mélykék és szürke színeibe. Éjszaka volt, de világos. Bolla szalámit szeletelt egy vashengeren. Kenyér nélkül eszegettük. Odajöttek a finnek és a svédek, és szó nélkül bekaptak egy-egy szeletet. Amikor menni készülődtünk, egy szakállas fiú figyelmeztetett bennünket, hogy az átkelőhajón nem szabad lefeküdni. Fent kell maradni egész éjszaka, a kikötésig. Mi azonban az összeesésig elfáradtunk már. – Reggel hangjelekkel ébresztettek bennünket a kabinokban. Gyorsan összekaptam magamat, és felrohantam a fedélzetre. Ragyogó napfényben hajóztunk már a part menti szigetek között. Mindenki fent tolongott a taton a zászló alatt. Csakhamar találkoztunk a világ egyik legnagyobb komphajójával, a Finnjettel, majd közvetlenül Turku előtt a pirosra festett Wikinggel is. A kép aztán összezavarodott, mert bőröndcsukás, kapkodás, liftezés, kocsikeresés következett, s a kihajózás.

 

*

 

A medárdos európai időjárást Svédországban ráztuk le magunkról, Jönköping táján kisütött a nap, és velünk maradt. Turkuban kánikulai nyárba csöppentünk. Leparkoltunk a piac közelében, aztán a standok és sátrak között sétálva ruszliszerű, savanyított hagymás halat reggeliztünk. Az egyik halaskofa sátorponyváján sirály állt. Házi sirály. Ahogy a kofa felbontott egy-egy halat és feldolgozta, a sirály leugrott a ponyváról, és a belső részeket és a maradékokat felfalta. Ágoston Bélával elsétáltunk a turkui székesegyházhoz, mintegy tisztelgésképpen is, Mikael Agricola püspök szobrához, akinek munkássága a finn irodalom kezdetét jelenti. Agricola fordította finn nyelvre a Bibliát, s ő tekinthető a finn irodalmi nyelv megteremtőjének is. – Turkuból ma, történelmével ellentétben, béke és nyugalom árad. Az Aurajoki-folyó partján hosszan álltam, s a felületes nyugalomérzésemen fokozatosan áthatolt a nyugalmat megteremtő rendszeretet és munka látványa is. Mindenütt tisztaság, a folyó partjához kötve hajók sorakoznak. Kis csónakok, vitorlások, nagyobb halászbárkák, motorosok. Csodálatos rendben. Orruk a parthoz kötve, tatjuk egy cölöphöz. Miért nem lehet ilyen rendet teremteni a Balaton partján? – Déltájban meglátogattunk egy üzletasszonyt, aki stílbútorral foglalkozik. Szép üzlete, de a családnak kisebb gyára is van. Vesz, elad és berendez. Turkui üzlete ízléses és szép. Sok magyar darabra akadtunk. A hölgy a Finn–Magyar Baráti Társaság agilis tagja. Magyar üzleti kapcsolatai is jelentősek, de velünk baj van. Panaszkodik. A szövetkezet negyedéves késésekkel szállítja a stílbútort. Most is, amikor üzletileg a legjobban kellene az áru, a magyarok nem szállítanak, késnek, késnek és késnek. Tőlünk vár választ. Kínos. Aztán meghív bennünket egy pizzára. Témát váltunk, és megtudjuk, hogy a magyar szállításokat leszámítva jól mennek a dolgok. Nagy üzleteket kötött az oroszokkal. Szállodákat rendezett be az olimpiára. Finnország általában sok jó üzletet kötött az olimpia kapcsán a Szovjetunióval. Országosan tapasztalható egy óvatos gazdasági bizakodás. – Jó hangulatban köszönünk el az üzletasszonytól, és elindulunk Helsinkibe. Felhőtlen ég alatt, ragyogó napfényben fürdő tájon, erdők és tavak között autózunk tovább a fővárosba. Délután befutunk a magyar nagykövetségre, s egy pohár hazai bor, néhány budapesti telefonbeszélgetés után elfoglaljuk szobáinkat az Intercontinentalban.

 

*

 

Helsinkiben az írószövetséget zárva találtam. Kiderült, hogy mindenki szabadságon van, az elnöktől a titkárnőig. Finnországban rövid a nyár, s ezért a napfényes júliusi napokat mindenki igyekszik a városon kívül tölteni. Az írószövetség új elnöke Anti Turi, aki egyébként civilben mérnök, éppen Izlandon nyaralt. Gombár Endrével végül mégis sikerült Veijo Merit elérnünk telefonon, aki a finn írószövetség igazgatósági tagja, híres közéleti személyiség, és jó író, két regénye, A tükörbe rajzolt nő és a Manilakötél magyarul is megjelent. Veijo Meri szívesen találkozott velünk, s a modern képzőművészek kiállításának megtekintése után együtt ebédeltünk az írók kávéházában. A munkaebéd jellegű együttlét alatt megértettük, hogy a finn írók szívesen teremtenének közelebbi kapcsolatot Magyarországgal és íróival. Kíváncsiak, és az a sokat emlegetett helsinki szellem bennük nagyon komolyan él. Veijo Meritől úgy értesültünk, hogy Anti Turi, az új elnök most a legfontosabb feladatának azt tartja, hogy a kormánynál kivívja az írók havi fizetését. Ez jobban foglalkoztatja, mint a nemzetközi ügyek. Úgy gondolják, hogy ez most elérhető, mert Finnország gazdasági életében hatszázalékos növekedés következett be, s máris komoly ígéreteik vannak. A Finn–Magyar Vegyesbizottság tanácskozása s az újabb kétéves munkaterv aláírása után (a két írószövetségnek külön munkaterve van), a magyar nagykövetségen tartott fogadáson tovább folytattuk az eszmecserét Veijo Merivel és Anti Turival is, aki időközben hazaérkezett Izlandról. Régen találkoztam ilyen derűs fiatalemberrel. Tapasztalatok híján nem tudom milyen író és mérnök, de elképzelhetőnek tartom, hogy a finn írók havi fizetését elintézi.

 

*

 

Ahogy beléptünk az NSZK-ba, a kocsikban egyre több lett a gyermek. A turista gyermekek és csecsemők sokasága, a dán utakon és kompokon még feltűnőbbé vált. Svédországban már nem is csodálkoztunk, ha egy-egy benzinkútnál az autók nyíló ajtajából egész óvodák ömlöttek elő. Hat-hét gyermek, de olyan kocsival is találkoztunk, amelyikben tizenegy gyermek ült. És a szülők mindig fiatalok. Ezek a gyermekek otthonosan mozogtak a töltőállomások labirintusában, mosdóiban, bisztróiban, üzleteiben, ugyanígy a kompokon és mindenütt. A svéd benzinkutaknál külön gyermekvécék vannak. Nem ünnepi gyermekek ezek. Nem búcsúra kiöltöztetett babák. De gondozottak, a ruhájuk korukhoz illő, mindig sportos. Sokan mezítláb ugráltak ki a kocsikból és szaladtak be az üzletekbe. Számomra feltűnő volt, hogy északon a szülők nem igyekeznek megszabadulni a gyermekeiktől. Nem hagyják otthon a nagymamára, pótmamára. Velük élnek, viszik magukkal az egész családot. Feltűnő volt, hogy ezek a felszabadult gyermekek, akiknek állítólag mindent szabad, csak a saját jogaikkal éltek. Jókedvűek voltak, de nem randalíroztak, nem rendetlenkedtek, nem tettek kárt semmiben. A maguk természetes módján elfoglaltak mindent, de nem ihaj-csuhaj hangulatban. Élvezettel éltek a kor tárgyai, lehetőségei között, de nem fordultak ki magukból, nem kezdtek ordítozni vagy szétfocizni a benzinállomást. Lehetséges, hogy egyenjogúként kezelik őket, és ez kötelez is? – Helsinkiben a Sokos Áruház ruhaosztályán egy műanyag csúszdát állítottak fel a gyermekeknek. Az apróságok nevetgélve csúszdáznak, amíg a mama vásárol. De nem zavarják az üzlet munkáját! A Stockman játékosztályán egy szinte valódi helikopterbe ülhetnek be a kisfiúk, ami a fogantyúk meghúzására felemelkedik, kering, mozog. – A Svéd Színház mögött van egy nagy turistaétterem, önkiszolgáló és drágább, előkelőbb részleggel is. Az ebédelőasztalok között egy elefánt áll, amire felülhetnek a gyermekek. És felülnek, s az elefánt különböző gombok megnyomása után mozgásba lendül. Úgy tűnik, északon a gyermek jogos tagja a társadalomnak. Gyermekkorukban befogadják a társadalomba, s már egészen kicsi korukban részt vesznek a családi munkamegosztásban.

Egyik délután meghívott bennünket a lakására Heiki Koski úr, a Finn–Magyar Baráti Társaság elnöke, aki egyébként az Alko Tröszt vezérigazgató-helyettese. Nem akarom most leírni a finn lakást, a hibátlan faburkolatokat, a parkokra néző hatalmas, rács és zsalugáter nélküli ablakokat, a célszerű lakáselrendezést. De feltűnő volt, hogy az estebéd elkészítésében a család tizenegy éves kislánya tevékenyen részt vett, s a tizenhat éves nagyfiú hibátlanul, nagy szakértelemmel megterített, majd kiszolgált bennünket. Ugyanez játszódott le egy másik meghívásunk alkalmával is, amikor a munkás takarékpénztárak igazgatóhelyettesénél szaunáztunk, majd ott maradtunk vacsorára, házi koncertre s tengerparti sétára is. A kommunista igazgatóhelyettes kisebbik fia tizenhét, a nagyobbik húszéves volt. A nagyobbik éppen egy hónapja szerelt le a haditengerészettől. Megterítették az asztalt, részt vettek az étkezésben, de a konyhából közben behozták az ételt és körbehordták, majd leszedték a tányérokat. Vacsora után a két fiú villanyorgonán és gitáron koncertet adott. Végül egy tengerparti séta után a nagyobbik fiú hazavitt bennünket az Intercontinentalba. Mindezt természetesen, mivel az életnek ez a rendje. De az édesanyjuk nem is egy elfáradt, konyhában agyondolgozott magyar asszony benyomását keltette. Velünk evett, társalgott, nevetett. Fél szeme a konyhán, másik a fiain volt. Magyar viszonyok között félek, hogy ritkán lehetne ilyen családi munkamegosztásra és gyermek–szülő viszonyra példát találni. – Ahogy kiléptünk Ausztriából és mentünk észak felé, az volt az érzésem, hogy a gyermekek, a fiatalok nem készülődnek az életre, amibe majd nagykorúságuk idején belépnek, hanem bent élnek az életben csecsemőkoruktól, és a nagykorúság nem jelent a számukra sem különleges állapotot, sem megrázkódtatást.

 

*

 

Üzenetváltások után, Tamperén túl, az erdők között, egy nagy tó partján meglátogattuk Väinö Linnát is a nyaralójában. A környezetet a múlt század írói festőinek mondanák, a nyaralót a mai tervezőmérnökök tájba illőnek. Építész tervezte, alacsonynak tűnő, modern, praktikus faház, amiben minden van. De az egész nem érne semmit, vagy csak keveset, ha nem éppen Väinö Linna lakna bent a feleségével. A sarkcsillag alatt íróját sehol a világon nem kell bemutatni, Magyarországon sem, ahol egyébként éppen most került nyomdába újabb regénye.

Utánunk jött Finnországba is a medárdos idő. Zápor záport ért az utóbbi napokban, ezen a szombaton is hol kifutottunk a felhők alól, hol bele a közepébe. Linna házához is szemerkélő esőben érkeztünk, de csakhamar kisütött a nap. A gránitsziklába vésett lépcsők tetején fogadott bennünket, vidáman, házi öltözékben. A sziklába vésett teknőkben petúniák, muskátlik nyílnak. Olyan, mint otthon. Väinö Linnával négy és fél éve találkoztam Magyarországon, akkor gondterheltebb volt, történelmi kérdések nyugtalanították, most úgy tűnik, derűsen kiegyensúlyozott. Kávé közben, irodalom, filmek és filmrendezők, államelnökök és nagyobb írók életkora után szóba kerülnek a nagy ablakok, melyeken nemcsak ki lehet látni a tóra, hanem be a szobába is. És soha nem lehet tudni, hogy ki néz be. Bizony, már előfordultak betörések. Sok nyaralót kifosztottak. Most is, a tó közeli környékén egy fiatalkorú banda garázdálkodik. Náluk még nem jártak hívatlan látogatók. Linna társadalmi összefüggéseket keres. – (Tény, hogy a jelenlegi gazdasági növekedés időszakában is, Finnországban százezer munkanélküli van.) – Fia kapcsán a fiatalokról beszél. Érdekes, amit mond. A fiatalok a hasznos mesterségek kitanulása helyett jobban szeretnének egyetemre kerülni, ezért szinte minden fakultáson sokszoros a túljelentkezés. Emberi oldalról mindez érthető, kutatók is bizonyították már, hogy a nép fiainak nagy többsége szellemileg alkalmas arra, hogy elvégezzen egy főiskolát vagy egyetemet. De a társadalomnak szakemberekre, technikusokra van szüksége. Mi a megoldás?

Hosszan elfilozofálgattunk, melyben nagy szerepe volt a finnül jól tudó Gombár Endrének és Gáti Tamásnak. Egy újabb esőhullám közepén búcsúztunk Väinö Linnától. Az ajtóig kísért, aztán a ház túloldalán a nagy ablakból integetett, amíg beszálltunk a kocsiba és kifaroltunk a fák közül. Csaknem azt írtam, hogy az útra. De itt nincs út, pontosabban kaviccsal felszórt, jól járható földút mindenütt van. A nagy erdők mélyén, a szétszórt üdülőházak és tanyák között, háztól házig mindenütt vezet személygépkocsival járható út. Ezeket az utakat télen is használják.