Nosztalgiavonat

Finn házigazdáim meghívtak egy egész napos kirándulásra, mely az indulás reggelén napfényesnek ígérkezett, mert sütött a nap, de lényegileg homályosnak, mert az egész útról csak annyit tudtam, hogy Kerimäkiben (ahol egy tanácskozáson vettem részt) autóbuszra szállunk, aztán Savonlinnában egy nosztalgiavonatra, majd újra autóbuszra, s végül hajóval térünk vissza a tavakon át. A közepesen gyanakvó emberek közé tartozom, így bizonyos szellemi és érzelmi visszatartottsággal szálltam fel az autóbuszra, majd Savonlinnában a nosztalgiavonatra is. A nosztalgiavonatot egy gőzmozdony vontatta, bodor füstöket eregetve az erdők és vizek fölé. A vasúti kocsik lényegében ugyanolyanok voltak, mint a magyar szárnyvonalakon közlekedő szerényebb vonatok vagonjai, csak tisztábbak. Velünk együtt finn, svéd és norvég családok szálltak fel a vonatra, s izgatottan magyarázták a gyermekeiknek, hogy „ez a vonat”, vagy régen „ilyen volt a vonat, a nagypapa még ilyen kocsikban utazott”. A finn államtitkár, aki házigazdaként kísért bennünket, egy sarokba húzódott, gyorsan áttanulmányozta a telexen utánaküldött iratokat, jelentéseket, aztán magnóra mondta a véleményét, válaszait, utasításait. A nosztalgiavonat végállomásán autóbusz várt ránk, mely Punkaharju félszigetország belsejébe szállított bennünket. Türelmes autóbusz volt. Megvárta, míg az összes nosztalgiavonatos átpréseli magát az állomás épületén, melyben egy Kalevala-múzeumot rejtettek el. Ez a vidék tele van Kalevala-emlékekkel, melyeket Elias Lönnrot végtelen barangolásai során gyűjtött össze. A Sammattiban született szabó fia, aki bölcsészeti tanulmányai után az orvosi egyetemet is elvégezte, az utóbbi napokban legendás alakká nőtt a képzeletemben. A tanácskozás szüneteiben, ebédnél, vacsoránál, többnyire egy asztalnál ültem a híres finn Kalevala-kutatóval, Väinö Kaukonen professzorral, aki mindig szívesen beszélt Lönnrot gyűjtőútjairól, a Kalevala hézagainak költői pótlásáról. Most különösen izgatott, mert Lönnrot gyűjteménye, hagyatéka felszabadult, a kutatók számára hozzáférhetővé vált. Évtizedek óta készül bizonyos részletek ellenőrzésére, szövegrészek eredetének táji meghatározására. Lönnrot nélkül nem ettünk meg egyetlen vacsorát sem, a harmadik napon már pontosan tudtam, hogy mit csinált Lönnrot, ha pásztorokkal, szénégetőkkel vagy favágókkal találkozott, hogyan viselkedett, ha álmából félvad tehéncsorda riasztotta fel. Mit evett, ivott, hogyan vándorolt a veszélyes erdőségeken át. Negyvenedik évén túl az ember nehezen köt barátságokat, embertársait ritkán szereti meg, legfeljebb elfogadja. Ez a Lönnrot mégis, mintha szeretetre méltó lenne. Pontosabban a szelleme, személyisége, ami beépült a Kalevalá-ba, hiszen 1884-ben meghalt. Vagy csak Kaukonen rajongása, tudományos izgatottsága ragadott magával? Nem hiszem, izgat ez a Lönnrot; bölcsész, orvos, népdalgyűjtő, mániákus, de rendszerezni, hézagokat pótolni, befejezni is tud. Mi magyarok tele voltunk álmodókkal, el sem kezdett vagy elkezdett és abbahagyott álomalkotásokkal, Széchenyi álmaiból mégis híd lett, gőzhajózás, folyamszabályozás, államgazdálkodási elmélet.

Punkaharju ijesztően keskeny félszigetnyúlványok, szigetecskék földrajzi komplexuma. Autóbuszunk sokszor hosszú percekig megy a háromméternyi széles autóúton, melynek mindkét oldalát a víz mossa. Ezeken a kilométereken a félszigetnek ez a legnagyobb szélessége. Váratlanul aztán kiszélesedik két-háromszáz méternyire, és befutunk Retrettibe. Nem is tudom, mi ez. Falu, nagyközség? Üdülőhely? A földnyelven mutatós faházak sorakoznak, de északiasan. Egymástól ötven-, százméternyire. A vízen hajók, a part mentén strandféle. Hatalmas autóparkoló és füves térség veszi körül a központi, emeletes kőépületet. Az épület mellett a frissen nyírt gyepen szabadtéri szoborkiállítás látható. Mellszobrok, figurák, de főleg madarak, szép modern formában, annyira valóságosan, hogy csaknem elrepülnek. Az épület fedett teraszán hegesztett fémszobrok, Henry Moore stílusára emlékeztető kőből csiszolt szoborformák láthatóak, beljebb makacsabb, mobil és létező tárgyakból épített konstrukciók. Bent a termekben Salvador Dali grafikái, és a modern finn festőművészek és szobrászok alkotásai láthatók. Nem tudom, hogyan került erre az eldugott finn félszigetrendszerre Salvador Dali grafikai kiállítása. Nem emlékszem rá, hogy Budapesten láttam volna Dali-kiállítást. A Punkaharju félsziget és földnyelvképződmény Helsinkitől 330, Tamperétől 400, Turkutól 480, Oulutól 490, Párizstól 2000 kilométerre van. Daliról rengeteget írnak és beszélnek, s híre így hírhedt. Órákig álltam a képei előtt. Ördögien tud rajzolni. S a feje, fantáziája utolérhetetlen. De kell bizonyos műveltség képeinek a felfogásához, mert a kiindulópontjai gyakran mitológiai történetek, s azokat fokozza vagy átértékeli. Aligha ismerek olyan festőművészt, aki annyit tudna a női testiség misztifikációjáról, mint Dali. Dali valamilyen rejtélyt kutat. Le akar ásni, vagy felmászni a hegyre. Kifinomult vonzódásaiban lényegében egy al-pinista De orvosilag a legegyszerűbbnek tekinthető testnyílásból is legendákat tud előburjánoztatni. Vonalak másznak elő a semmiből, s a rajzlap megtelik kíváncsi erotikával, kegyetlenséggel, gerincszakadással, férfiaszalódással, az álomkép semmibe olvadásával.

A modern finnek elragadóak, ha valóban azok. De nem mindig azok. Iparművészetük lélegzetállítóan pontos és tehetséges. Színkultúrájuk a lakásberendezésekben, úgy tűnik, utolérhetetlen. De a festészet és a szobrászat számukra is gond, sok bizonytalan művésszel találkozhatunk kiállításaikon. Retretti kiállításukon szép volt Heikki Tuomela néhány nosztalgikus, múltba néző képe, meglepőbb Virpi Vanas naivba hajló festészete, zavarba ejtő és valószínűleg időtállóan jók Kimmo Pyykkö alumínium szobrai, melyek alapfigurái többnyire bútorok, melyek élőlényekké változnak, s a fotel, kezét kinyújtva megfojtja a sólymokat.

Kifelé jövet érdeklődtem, hogy mikor építették a modern kiállítási termeket. – Nem értették, hogy mit kérdezek. Fokozatosan aztán kiderült, hogy a tárlatok színhelye, ahol Salvador Dalit is bemutatták, egész éven át egy általános iskola (alsófokú iskola), csak nyáron változik át kiállítási és idegenforgalmi központtá.

A Savonlinnáig tartó hosszú hajóúton egyetlen figyelemre méltó esemény történt: A hajó kikötött egy földnyelvnél, ahol a színészek pihenőházai álltak. Valamilyen aprócska, amatőr kézzel festett tábla is jelezte a „kikötőt”, de a hajó már előtte megszólaltatta kürtjét, s odakanyarodott a földnyelv mellé, mert a fokon az egyik híres finn színésznő állt a kislányával. Elbűvölt az emberekhez alkalmazkodó menetrendszerűség.