Hindemith-dallamok

Egész délután az Alpok csúcsai, hágói, völgyei között autóztunk, időnként alagutak mélyén vesztegeltünk a hegyek gyomrában. Amikor az autóutak elfogytak, ijesztően keskeny szerpentineken kapaszkodtunk fel és ereszkedtünk le, a szakadékok szélét helyenként csak egy keskeny deszka jelezte. Július közepén jártunk, de az Alpokban havas eső esett, zúzmara hullt, az utak csúsztak, lefagytak. Szorongásomat a párából, ködből előlépő állatok oldották fel. Az úton zergecsapatok váltottak át, a fák közül magányos, bús képű tehenek léptek elő. Az egyik szakadék szélén ló legelészett, alatta ötszáz méteres mélység tátongott, de közönyösen lépkedett a sziklák és kapaszkodók között. A gazdák a legkisebb zöldellő területről is begyűjtötték a szénát, mely aztán földbe szúrt, több karos babarudakon száradt. Később a völgyekben is láttam, hogy a gazdák minden szál füvet felszednek, gondosan megszárítanak s begyűjtenek az istállók fölé épített szénapadlásokra. A folyópartokon s az utak mentén sorakozó szénaszárító rudak különös, meseszerű figuráknak tűntek, s időnként Hindemith A fababák tánca című darabját, máskor viszont Bartók Fából faragott királyfi-jának dallamát idézték. Még szakadozottan keringett bennem a két zenemű, amikor az osztrák szénagyűjtögető parasztok szorgalma eszembe juttatott egy reális mondatocskát: Ahol nincs mit elpazarolni, milyen sok tud lenni a kevés.