Molnárfecskék

A tihany–szántódi kompjáraton idén is folytatódik a fecskék és a hajósok csatája. A molnárfecskék néhány évvel ezelőtt megtelepedtek a komphajókon. Takaros fészkeik ott sorakoznak a hajóhíd alatt, az építményt tartó vasgerendák derékszögében. A kompon javában tart a kirakodás-berakodás, autók, böhöm nagy autóbuszok nyomakodnak fel a hajóra, emberek nyüzsögnek a korlátok mentén, de a fecskéket mindez nem zavarja. Vidáman csapongnak az autók felett, és hordják az élelmet kicsinyeiknek. A komp motorjai feldübörögnek, az úszó autórakomány nekivág a nyílt víznek. A viharos Balaton dobálja, himbálja a kompot, de a fecskéket ez sem érdekli. Tovább vadásznak a bogarakra a víz felett, és etetik kicsinyeiket. Fészkük együtt himbálózik, bukdácsol a hajóval, de a jelek szerint nagyszerűen érzik magukat. Félóránként változtatja földrajzi helyét a fészkük. Tíz percig Tihanyban laknak, aztán pár percig a Balaton közepe felett, majd tíz percig Szántódon. Kigördülnek az autók, jönnek az újak, és minden kezdődik elölről. Ráadásul a három nagy komp, a Kisfaludy Sándor, a Kossuth Lajos és a Széchenyi István teljesen egyforma. Minden félórában előfordul, hogy két komp félúton találkozik. A fecskék a nyílt víz felett csapongva, vajon hogyan különböztetik meg őket? Hogyan lehetséges, hogy a Kossuth Lajosról felszállva, véletlenségből sem landolnak a Kisfaludy Sándor fedélzetén? Pedig néhány méternyire úszik el egymás mellett a két hajó. Vajon fejben tartják az útirányt? – „Én most a fészkemmel, fiókáimmal Tihany felé tartok a Kossuth Lajoson.” – Látványuk, életerejük, alkalmazkodó készségük lenyűgöző.

A matrózokkal azonban harcban állnak. A hajósok fecskeszemmel nézve rossz házigazdák. Leverik fészkeiket. Most is, tucatnyinak csak a maradványai látszanak. Rossz házigazdák a matrózok, de nem éppen gonoszak. Azokat a fészkeket, melyekben fiókák csivitelnek, soha nem verik le. Így aztán a kilakoltatott fecskék újra és újra nekibátorodnak és építkezésbe kezdenek. – A hajósok tihanyi, szántódi, őszödi, siófoki legények és férfiak. Semmi bajuk nincs a fecskékkel, valószínűleg szeretik őket, s csak fájó szívvel teljesítik a fészkek „eltávolítására” felszólító parancsot. Az üzemvezetés szempontjai előttem ismeretlenek. Nyilván már az is szabálytalan, hogy valakik lakás céljára használják a kompot. Az még szabálytalanabb, hogy ingyen utazgatnak Tihany és Szántód között egész nyáron, holott a hajóstársaság az áremelések óta harminc forintért szállít át egy autót, s az embereket személyenként négy forintért. De nem ez lehetett a fő baj. Bizonyára panaszok érkeztek az igazgatósághoz, hogy a fecskék reptükben, a levegőben „mennek ki”, és egyáltalán nem törődnek az alattuk tartózkodókkal. Bizony naponta megesik, hogy a névjegyüket egy-egy fényes Mercedes szélvédőjére, keményre vasalt fehér zakóra, frissen mosott női hajra pottyantják. – A matrózok kénytelenek végrehajtani a parancsokat. Rosszkedvűen, bizonyos toleranciával rombolgatják a fészkeket.

A fecskék mobil lakhelyét nézve olyan érzésem támad, hogy az élőlényekbe a természet már eleve beépített egy nagy adag „alkalmazkodási tartalékot”. Ezt a tartalékot aligha lehet hirtelen előhívni, de évtizedek vagy évszázadok alatt bizonyára. Ez a tartalék jól jön még az élővilágnak, különösen az embernek. Egy azonban biztos: ezzel az „alkalmazkodási tartalékkal” nem lehet rablógazdálkodást folytatni. – Az ember már rég túltett a kompozó fecskéken. Évszázadok óta hajókon lakik, újabban tengerre épített fúrótornyok tetején, semmi kis fészkekben, s olyan embertársaink is akadnak, akik hónapokig élnek, laknak, dolgoznak, alszanak a világűrben. A fecskék vajon mit gondolnak, amikor vándorútjuk során megpillantanak egy tankhajót, fúrótornyot vagy alacsonyan szálló repülőgépet?

Kösz a lapot, örülök, hogy az enyémet is megkaptátok. Elég későn csapódott be, de hát a posta… Azt hittem, már rég elutaztál a Húsvét-szigetre, de lusták vagytok. Lusta kapitalisták. Nálunk mindig azt mondják, hogy ti aztán nagy iramban, éjjel-nappal kutattok. Most látszik, hogy mennyit vakaróztok. Egy hosszú levelet írok neked, olyan lesz, mint egy regény. Közben csak képeslapok és telefonok. Ehhez persze neked nincs érzéked, mert tudós vagy. A tudós a tárgyára összpontosít, és nem veszi észre, hogy a világ mögötte van.

Baromi dühös vagyok, gondolom, ez már az eddigiekből is látszik. Vettünk egy másik lakást. Itt nálunk ez nagyon komplikált. Beletörődtünk. De aztán kiderült, hogy olyan szűk a folyosó, hogy nem lehet bevinni az íróasztalt és a heverőt. Végül szét kellett szedni, verni az egész gardróbot, hogy beférjenek. – Nagyon torkig voltam az óbudai lakással, de amikor az utolsó dobozt kihoztuk a házból, sírtam. Tíz évig laktunk ott. A maradék fiatalságom ráment arra a lakásra. Most már nincs új dolog, csak a fejben. – Borzasztó rossz menedékhely volt (persze magyar szinten nagyon jó), amint besötétedett, útnak indultak a csótányok. Az ember kiment a fürdőszobába, s a csótányok rohantak szét. De mindenütt. Kádban, fogmosó pohárban. Ez egy új ház volt, amit egy kiszes fasz tervezett. Nyert. Győzött az emberiség felett. Megőrjített bennünket a zaj, és megőrjítettek a férgek. Ha jól emlékszem még valami díjat vagy kitüntetést is kapott ez a tervező.

Az új lakást viszont képtelenek vagyunk megszokni. Nagy hegyekre látunk, a mélyben néha a Duna is megcsillan, de a sok átkozott dobozból nem tudunk szétpakolni. Semminek sincs helye. Ráadásul a villany nem ég, én szerelgetem szobánként, biztosítékokat cserélek, hideg van, a központi fűtés nem működik. A környéken keresgéljük az üzleteket. Az első este a varrógép tetején ettünk a konyhában valamilyen főtt kolbászt. De azért jobb lesz itt, ez már látszik. Csak nem tudok írni. Nem találom a jegyzeteimet, s ha valamibe mégis belekezdek, nem megy, mert állandóan kifelé bámulok az ablakon.

Takácsné eladta a házát Györökön, és a kertet felparcelláztatta. Három új szomszéd keletkezett. A Bécsi Jancsi viszont, aki Pesten dolgozott, meghalt. Pedig szép kis pincét rendezett be magának Pap-hegyen, de már nem tudta élvezni.

Azt kérded, hogy mi van a „medvével”? Könnyű ezt kérdezni. Nem tudom, ki a „medve”, és egyáltalán. Pontosabban annyit megtudtam egy pincértől, hogy nem nagyon ajánlatos érdeklődni utána, mert aki sokat kíváncsiskodik, azt tökön rúgják. A pincér szerint egyébként a nőnek snaperos a pinája, úgy működik, mint egy szivattyú. Elnyeli a hímvesszőt, aztán lefeji. Olyan a belső biológiai szerkezete, mintha egy külön gép lenne. A pincér szerint a járásban két ilyen nő van, de a másik csendesebb. A „medve” egyébként nagyon tartózkodó, soha nem létesít alkalmi kapcsolatokat, csak akkor áll kötélnek, ha szerelmes.

Teljesen függetlenül a kérésedtől, néha már engem is érdekel ez a nő. Azért izgat, mert nem értem. A testisége, dús szőrzete csak ingerli az embert. De nem ez a lényeg, hanem a szelleme, a koncepció, ami mozgatja. Mit akar? Mivégre ez az egész? Mire mennek ki a dolgok? – Hülye dolog ez, nyilván nyakig ültök az expedíciós készülődésekben. Azt sem tudom, hány hónapra mész. Gondolom, már összeszurkáltak, és háromféle lázban izzol vagy izzadsz, mielőtt repülőgépre vagy hajóra szállsz. Nem tudom, Vilmának mi a véleménye az ügyről, de ha egészséges, akkor felkészül az ápolásodra. Tele van a sziget a fertőzött nőkkel (ezt is a keszthelyi pincértől hallottam), és kéjvágyók. Különösen a tudósok spermáját gyűjtögetik. Szép út lesz, de úgy jössz haza, mint egy nyomorék. Mankóval bicegsz, alkoholista leszel és tüdőbajos. Megér ennyit a tudomány? Elkülönítetek ott néhány baktériumot és vírust… Mi van akkor?

Én visszapártolok a medvés nőhöz, egészségesebb megoldás. Megkeresem a nőt. Viszek magammal egy magnetofont, és elmeséltetem vele a helyzetet. Mosolyogni fogok, hogy bízzon bennem. Vagy vicsorogni és ordítani, hogy bízzon bennem. És persze nem fog bízni… Szívesen elmennék veled a Húsvét-szigetre, de rám nincs szükség. Itthon sincs, de jól megvagyunk, mosolygunk egymásra. A mosoly fontos, és még egy, ezt el ne felejtsd: Pisálni csak szél alatt szabad!