Emancipáció

„Nyaraló, gyönyörű kilátással, közvetlenül a vízparton, külön vízjoggal eladó. Érdeklődni: Seregély Albert, Balatonszepezd.” – A hirdetés körülbelül így hangzana, ha Seregély Albert el akarná adni a házát. De nem akarja. Eszében sincs. Kitűnően érzi magát a házában.

Seregély Alberttel három évvel ezelőtt ismerkedtem meg, miközben a csónakomat festettem a parton. Egy nagy léggyel a csőrében érkezett, s amikor meglátott, megtorpant, visszafordult, és öt méterrel odább leszállt egy ágra. Várta, hogy elmenjek. De nem mehettem, mert csónakot kellett festenem. Beletelt húsz percbe, mire nekibátorodott és odareppent az odújához. A fejem fölé nyúló vastag ág odvában lakott feleségével és fiókáival. Az odú bejárata a faágból félig oldalt, félig alulról nyílott, így esőtől, északi viharoktól védve volt, de ugyanakkor nagyszerű kilátás nyílt a víz felé. Madárszemmel ideális lakhelynek látszott, s az is volt, mert Seregély Albertné az idén is költött, sárga csőrében szorgalmasan hordta a rovarokat fiókáinak. Lakásuk a liget sétaútjától húszméternyire esett, így a nyaralók és a fészekfosztogató kisfiúk szeme elől is rejtve maradt.

Június végéig. Ahogy két felhőszakadás között a vízre indultam, meglepetten láttam, hogy a parton, közvetlenül Seregély Albert odúja alatt egy asszony áll, és felfelé mutogat. Közelebb érve teljessé vált a kép. A negyven és ötven közötti, megfáradt, kartonruhás asszony a lányát irányította alulról, aki az ágon hasalva araszolt előre. Tízéves lehetett, talán tizenkettő. Szoknyája fentakadt a száraz ágakon, fehérneműje rózsaszínen világított lefelé. Bátran, szoknyaszakadásig kúszott az odúhoz. A mamája pedig alulról irányította és biztatta. Seregély Albert fiókái komoly veszélyben forogtak.

A kamasz fiúknak is becsületére váló famászó teljesítmény láttán és az asszony fészekrabló buzgalmán meglepődve és megzavarodva csaknem későn avatkoztam közbe. A kislány már a kezét nyújtogatta az odú keskeny nyílásán befelé.

– Vigyázz, megcsíp! – kiáltottam rá.

A lány visszakapta a kezét és rám nézett. Az anyja nem hagyta annyiban a dolgot.

– Csak nem félsz egy vacak madártól? Ha már felmásztál, dobáld ki őket.

– De csípnek…

– Nem csípnek azok.

Újra elindult a kis kéz az odú bejárata felé.

– Véresre csípik a kezedet. Éles a csőrük – kiáltottam a kislánynak.

Szerencsére megijedt, s még mielőtt az anyai szó újabb harcra tüzelhette volna, az asszonyhoz fordultam:

– Hol tetszenek nyaralni?

– Vettünk, egy kis présházat a hegyoldalban. Ott vagyunk most.

– Szőlő is van?

– Van egy kevés, de a seregélyek minden évben belepusztítanak.

Már értettem a helyzetet. Seregély Albert házanépe komoly veszélyben forgott. Elmondtam az asszonynak, hogy a seregély sem mind egyforma. Vannak nálunk fészkelők, ezek hasznosak, mert kora tavasztól késő őszig irtják a rovarokat és a férgeket. A vonuló seregély északról jön felhőnyi csapatokban, s azok csapnak bele a szőlőbe. A vonuló seregély nem vesz részt a tavasztól őszig tartó rovarirtásban, csak a gyümölcsszüretre érkezik, de az is védett madár.

Az asszony úgy vélekedett, hogy az odúban lakó seregély is megcsípi a szőlőt. Ezt nem tagadhattam, de felhívtam a figyelmét a néhány szemnyi szőlő árán megvásárolható rovarirtó munkára, amit Seregély Albert végez. Elmondtam neki, hogy évek óta figyelem Seregély Albertet. Soha nem megy fel a hegyre. Ha érnek a gyümölcsök, itt csipeget a környéken. Szabó András szőlőjében szokott reggelizni vagy a Timár úr kertjében. Ez utóbbi megnyugtatta az asszonyt. Néhány dicsérő szóval a kislányt is sikerült lekönyörögnöm a fáról. Felszedték a fűből a szatyraikat, és elmentek vásárolni. Amikor a vasúti síneken túl jártak, előmerészkedett Seregély Albert, és méltatlankodva megvizsgálta a házát. Sértetlennek találta a birodalmát, így néhány perc múlva már tovább etette fiókáit.

Seregély Albert azóta valószínűleg elfelejtette az egészet. De én még mindig magam előtt látom a jelenetet. A kartonruhás, fáradt, de nevetős arcú asszony, ahogy áll a fa alatt és biztatja a lányát. A lányt, ahogy kúszik az ágon az odú felé. Az asszony kíváncsi, fészekrablásra éhes arcát, makacsságát, ahogy ragaszkodik a tervéhez. Női tulajdonságok ezek? A nők hajdanában megsajnáltak minden madarat. Különösen, ha fiókáik voltak, dehogy engedték bántani őket. Most maguk gyürkőznek neki a fészekrablásnak? – Nem tudom elrendezni magamban az eseményeket. De az abszurd kép, ahogy az asszony és a lánya strandolás és bevásárlás között nekigyürkőztek a fiókák kidobálásának, felejthetetlen.