Újabb nép a parton

Milyen boldogan olvastuk évtizedekkel ezelőtt Illyés Gyula versét a Balaton-partot birtokba vevő népről, a megfáradt kétkezi emberekről, akik végre jussolhattak hazájuk szépséget, pihenést, nyugalmat kínáló táji világából is. Hol vannak a vízre csodálkozás, az ügyetlen öröm, az öntudatos, birtokba vevő gazda hajdani mozdulatai és érzései? – Nem tudom, mi lett a régiekkel, de azóta egy „még újabb nép” jelent meg a parton. Ez a legújabb nép már nem érez meghatottságot, amikor a Balatont megpillantja, a közös birtoklást is másként értelmezi. A kötelezettségekről, gondokról a „társtulajdonosok” tiszteletben tartásáról nem óhajt tudomást venni. Csak annyit hajlandó felfogni és tudni, hogy neki mi jár, neki mit kell a víz partján és a vízben feltétlenül megkapnia. Fogyasztásra, habzsolásra éhes testtel érkezik. Mindennek bizonyára akad valamilyen társadalmi magyarázata, de nekem még csak sejtéseim vannak. Egyszer jó lenne megvizsgálni, hogy a nyomor vagy a jólét, az erkölcsi és közösségi követelmények hiánya, az etikai normák meglazulása vagy az országhoz, nemzethez tartozás érzésének elhalványulása demoralizál-e jobban.

A Balatonra ma nem az a legjellemzőbb, hogy drága a szálloda, a sátorhely, a gyümölcs és a zöldség, nem is az, hogy az idén ismét bezöldültek az öblök és pusztulnak a halak. Az a legjellemzőbb, hogy nincs csend. Helyette diszkózene van. Nemcsak azok kapják, akik a beathajókra és az éjszakai szórakozóhelyekre megfizetik a drága belépődíjakat, hanem mindenki. Mindenütt és minden pillanatban. Bömbölnek a hangszórók az ifjúsági táborokban, a sétahajókon, az eszpresszókban, az utcán, a postán, a klozetban és a padláson, a vitorlafelvonó ünnepségen, a tornyokban, s ha meg tudják oldani, valószínűleg hamarosan a víz alatt is. Ha nincs a közelben állami hangszóró, vendéglátóipari hangszóró, KISZ-hangszóró, akkor a „legújabb nép” képviselője viszi magával a hóna alatt. Az üdülőből ballag a család a strandra. A láda nagyságú tranzisztoros rádiót végigbőgetik a fürdőhelyen, aztán a strandon egész délelőtt, majd amikor kolompolnak az üdülőben, újra bömbölteti hazáig. Nem mindenki kíváncsi a Boney M együttes számaira? Van, aki már unja őket? Van, aki csendre vágyik? A legújabb nép képviselőjét ez nem érdekli. Kínos dolog. A textilgyárak munkásai, akik a gyárban a zajtól szenvednek, inkább csendet kortyolgatnának. Sirályokat néznének. S az igazán megfáradt munkás és a parton is gondolkodó, fejben továbbdolgozó tudós, szívesebben figyelne a természet hangjaira, szélsüvöltésre, a hullámverés köveken megtörő csobbanásaira. De nem lehet.

A csend hiánya a Balaton-parton legalább annyira kétségessé teszi az üdülőhelyjelleget, mint a romló vízminőség s a fűzfői üzemek Almáditól Akarattyáig érzékelhető mérgező és környezetszennyező bűzei.

A legújabb nép a parton többnyire kedves, boldog, önfeledt és alkalmanként önveszélyes. Nem tudja, hogy mi is az a Balaton. Az évtizedek óta tartó átminősítés, erőnk, tehetségünk, természeti kincseink, táji környezetünk tudatunkban számon tartott értékének lefokozódása után, nagy tavunkat semmi kis víznek nézi, veszélytelennek. Hallotta, hogy régen a Balatont magyar tengernek nevezték, s tudja, ezen nevetni illik. Így megy bele, így evez ki a csónakkal. És meghal.

A Balaton az óceánokhoz viszonyítva vacak kis tó. De az óceánokról néha könnyebb hazaérkezni, mint egy ilyen lebecsült tóról. A tó viszonylagos sekélységéből és a hulláminterferencia törvényeiből eredően itt két hullám között rövidebb a távolság, mint a tengereken. Erősebb a turzás, visszahabzás, a víz mozgása kiszámíthatatlan. Ráadásul a viharok többsége északról, északnyugatról érkezik, s a gyülekező felhőkből semmi sem látszik, mivel a balatoni hegyek s a Bakony eltakarják azokat. Látszólag előzmények nélkül törnek ki a viharok, tizenöt-húsz percek, szűk órák alatt, váratlanul. Erejük az emberek többségét, különösen a legújabb népet meglepi, készületlenül éri. A hatvan-nyolcvan-száz kilométeres szelek hihetetlennek tűnnek. Csak akkor hiszik el, amikor nem tudnak kiúszni, kievezni, élve partra jutni.

Mindehhez, ha megengedik, elmondanék egy illusztrációt. Most, hogy nyakig vagyunk Medárdban, éppen két vihar között ülünk a csónakban. Sárga jelzés érvényes. A nád mellől örömmel kimennék süllőzni, de nem merem megkockáztatni. Az egyik vállalat stégeket épített a vízbe, saját kikötőt, saját strandot. Van ilyen. Délután öt óra tájban hirtelen vízre löknek három csónakot. Egyik a nádast környékezi, a másik kettőben a nyílt víz felé eveznek. A két befelé tartó csónakban gyermekek ülnek és egy asszony. Az asszony húszéves lehet. A legkisebb gyermek hároméves. Egyik csónakban egy tizenkettő-tizenhat éves forma lány az evezős. Amikor kétszáz méternyire eltávolodnak a parttól, valamelyik stégről aggódva rájuk kiált egy horgász: „Forduljanak vissza… Óránként változik az idő… Kitörhet a vihar…”

A lány feláll a csónakban és visszakiált: „És…? Mi köze hozzá?” – A horgász is: „De ha ki kell menteni magukat, közöm lesz. Maguk nem ismerik a Balatont…”

Nevetés a válasz. Az első nyári napon hat ember, aztán kettő fulladt a Balatonba. Azóta is minden szombat és vasárnap balatoni tragédiáktól terhes. – A parton a lány és a fiatalasszony hozzátartozói hallották a szóváltást. Kiabálnak, hogy evezzenek a partra. De nem, dacosan mennek befelé. A húsz év körüli fiatalasszony nagyokat nevet. Ügyetlenül evezgetnek befelé. Majd ők megmutatják. Végül már csak egy-egy pont látszik a csónakokból. Ha most kitörne a vihar? – De nem tör ki, csak este tízkor, addigra a „legújabb nép” bátor fiai kimásztak a partra. Most utoljára. Kétszer nem szokott sikerülni.

A másik történetem kockázatmentes, pontosabban főszereplői nem kockáztatták saját vízbe fulladásukat. Csak egy öregember lelkét sértették föl, emberi megsemmisülését segítették elő. De ezt legalább módszeresen, a kor szelleméhez méltó cinikus kegyetlenséggel.

Az öregember, akit nyugdíjaztak, de nyugdíjasként még havonta bizonyos óraszámot dolgozhatott, lejárogatott a Balatonhoz, s a nővére víkendházában aludt. Szedett-vedett anyagokból épített magának egy horgászstéget. Nagy halakban reménykedett, melyeket a nővére a konyhára már nagyon várt. Vasárnap este hazautazott, s amikor legközelebb megérkezett, már nem volt stégje. A szemtanúk szerint egyik délelőtt gumicsónak kötött ki a stégjénél. Öt fiatalember ült fel a deszkákra. Himbálóztak. Talán horgásztak is. Az öregembernek kevés volt a pénze, így ahol hegeszteni kellett volna a csatlakozásokat, csak anyás csavarokat alkalmazott. Elnyeklett az egész alkotmány. A fiatalok kidöntötték, aztán kötelet kötöttek a deszkákra, és evezve leszakították. Nem volt rá szükségük, így eldobták. Az öregember, amikor szombaton megérkezett, a stég deszkáit kötéllel átkötve találta meg a nádas szélében. Hosszú ideig csodálkozott, hogy a kötelet rajt hagyták, de aztán mondták neki, hogy a kötél az üdülőé volt.