Magyar gémeskút

Az éhség és a kíváncsiság bekergetett Szántódpusztára. Gyarló emberi módon először a műemlék major részeként egzisztáló Ménes csárda áraival ismerkedtem meg. Nagy élmény volt. Arcvonásaimat igyekeztem fegyelmezni, de a megdöbbenés azért tükröződhetett rajt, mert a pincérek hagyták egy ideig, hogy magam döntsem el, maradok vagy megyek. Az éhség s a pincérek előre sejthető fölényes mosolya a széken marasztott. A kiszolgálás gyors volt és hibátlan, az egy tál étel, aminek nekimerészkedtem, jóízű és bőséges.

A pusztuló szántódi majorságot szépen rendbe hozatta a Somogy megyei Tanács és az Idegenforgalmi Hivatal. Pálóczi Horváth Ádám hajdani háza otthonos szépségű, letelepedésre hívogató. A szomszédos és a szemközti házak is mind újjáépítve, frissen nádazva, fehérre meszelve hívogatják a múlt relikviáira nosztalgiával tekintő magyarokat, de főleg a külföldi turistákat, akiknek a magyar majorság szerkezeti elrendezése és Pálóczi Horváth Ádám személyisége aligha jelenthet sokat. Az épületek együttese szép, a Ménes csárda, a hajdani bérlő és gazdatiszti épület közötti teret földbe süllyesztett gömb fatuskók teszik kényelmesen járhatóvá. A tekintélyes udvarházban, amit bérlő korában Pálóczi Horváth Ádám használt, két kiállítás is megnyílt a közelmúltban. Az épület nagytermében (régen szoba) Tüskés Tibor grafikai magángyűjteményét állították ki. Értékes anyag, Simon Béla, Borsos Miklós, Martyn Ferenc mellett három rajz még Ferenczy Béni utolsó bal kézzel rajzoló korszakából is látható. A pincében stílszerűen régi pincefelszerelések, hordók, borszűrők, kármentők, sajtárok, ősrégi prés és egy szőlőzúzó látható, ami az utóbbi idők terméke, s valószínűleg még jó néhány szüretet végigdarálnának vele, ha a sors szeszélyéből nem kerül a szántódpusztai pincemúzeumba. Van mit nézni a nyugatnémet fogtechnikusoknak, borbélyoknak, kiskereskedőknek. Hátrább istállók állnak, egyiket még csak most cserepezik, de a másik kettőben már lovak kapálnak. Karám is van. És lószag, a földúton elhullajtott lócitrom. A németek körülállják, örülnek neki. Egyikük lefényképezi mellette a családot. Élvezik a földközel valóságát, az egyszerűséget. Gólya is van a gazdatiszti épület kéményén. A cserepet megfestő ürülék gólyafiókákról árulkodik. Az anyjuk a fészek szélén áll, ahogy egy rendes idegenforgalmi gólyához illik.

Nagy munka lehetett az omladozó majorságot felépíteni, megtölteni élettel. Lovakat hozni, lovászokat, csárdát nyitni, borozót, múzeumot, kiállításokat. Létrehozni egy kis magyar skanzent. A részletek néhol csicsásra, mesterkéltre sikerültek. A Ménes csárda kéményei komikusan vékonyak. A banyakemencékhez, kandallókhoz régen széles, erős kéményeket építettek. Ezek műkémények. Még akkor is műkémények, ha most esetleg a gáztűzhelyekhez valóságosan funkcionálnak. Ezen az épületen hajdanában vagy nem volt kémény, mert magtár, kocsiszín, esetleg istállóként szolgált, vagy ha volt, akkor erős, tömzsi kéményeknek kellett a tetőből előbukkanniuk. A kútágas is zavarba ejtően vékonyka, jelzésszerű. A kútkáva és az itatóvályú frissen ácsolt, a gém megfelelőnek látszik, ha van lenn csöbör vagy vödör, talán még vizet is lehet vele húzni.

Eléggé el nem ítélhető módon belenéztem a kútba. Talán azt reméltem, hogy megpillantom a víz tükrén az arcomat. De nem az arcomat pillantottam meg, hanem az arcunkat, mentalitásunkat, újkori (lehetséges, hogy mindig így volt?) önmagunk, munkavégzésünk igénytelenségét.

A kútnak nem volt tükre. A vízen szemét úszott, fadarabok, deszkák, melyek a kút kávájának ácsolása közben potyoghattak bele. De az is lehet, hogy a munka végén a mesterek a szemetet, a deszkadarabokat beledobálták. Így nem kellett vele fáradni, elvinni valahová, ahol a hulladékfát vagy a szemetet a majorságban gyűjtik. Ha Pálóczi Horváth Ádám belenézne most a kútba, lenne itt nemulass. Ugranának az ácsok, kisbéresek, de még a Ménes csárda csicsás göncbe öltöztetett pincérei is, és sebtében kihalásznák a kútból a szemetet. De nem Pálóczi Horváth Ádám néz most a kútba, hanem a nyugati turisták, németek, franciák, északiak. És nem azt mondják, hogy amikor a kávát ácsolták, véletlenül beleesett néhány deszka a kútba. Azt sem, hogy az idén nem szedték ki a szemetet ebből a kútból. Belenéznek, és azt mondják: „Ilyenek a magyarok.”

A kút kényes dolog. Kút is, meg nem is, ilyen megoldás nem létezik. Ha kút, meríteni lehessen belőle, s ha egy német lány belenéz, pillantsa meg az arcát. A szeméthez nem kell kútágas. Vagy kút, vagy nem. Ezt sok száz országos ügyünkben el kellene dönteni végre a kútügyek intézőinek.