Légi harc

A könyvheti termés körvonalai lassan elmosódnak, s a délutáni elmélkedések idején részletek kapnak hangsúlyt, különösen, ha egymást felerősítik. Illés Endre így ír: „…A halál sűrít! A létezés szikrázik a haláltól. Ő ad feszültséget az életünknek, nélküle széthullanánk…” Németh László az Utolsó széttekintés naplórészleteiben, amikor „remete” napirendjét és törvényeit felvázolta, ezt mondta: „…Legyünk minden percben készek a halálra.” S részletezve: „A halál közvetlen szomszédsága nélkül ilyen élet el sem képzelhető. Hisz aki így élt, tulajdonképpen már meg is halt (a világra, mint ahogy a régiek mondták), s épp ezen a halálon vett jogot egy tisztultabb, nagyobb hőfokú életre…” – Ezt a tisztultabb, nagyobb hőfokú életet keresve, félve tekintünk szét a városokban s a gazdagodó falvakban.

Az emberek, úgy tűnik, többségükben nem tűnődnek el a lét mikéntjén, végességén, s azon sem, hogy gyermekeikben, unokáikban élhetnének tovább, s a nép is így lenne munkabíró, erős, történelmi életkorra képes. De az életek egymásba kapcsolódó folyamata helyett, többnyire külön kis életekre rendezkednek be, egy, esetleg két gyermekkel. Az emberek „boldogulni” akarnak. Úgy értik, hogy gazdagodni, vagy ha nem, legalább módosan, kényelmesen élni. Új házban, új autót mosogatva a garázs előtt. A kiszabott egyszemélyes lét alig-alig jut eszükbe. Az elszaporodott tyúkperek, birtok-, örökösödési és víkendházperek is jelzik, hogy a tulajdon szeretete, a birtoklás mámora mennyire eluralkodott a lelkeken. De vajon ez természetellenes jelenség? Németh László 1966 nyarán a következőt jegyezte fel a naplójába: „Ha azt nézem, mi volt a legnagyobb bűn, amelyet pályámon elkövettem, nem annál állapodok meg, amiért büntetnek, hanem, hogy a jólét elleni harcot elvesztettem. Ilyen nyomorult, pusztuló népnek írója csak szegénységben élhet… Az ember kereshet többet, mint amit költeni illik, de akkor fordítsa jó célra. Ez alaptörvény.” – Ismeretes, hogy Németh László nemes, közösségi célokra, köztük fiatalok taníttatására komoly összegeket áldozott. Mégis félt, hogy nem él elég szegényesen, nem jár eléggé kopott ruhában.

Ma, amikor Budapest szórakozóhelyein egy-egy szerencsés kezű fiatalember vagy meglett korú zöldséges tízezer forintot is elkölt éjszakánként, különös érzés egy nagy író meditációját olvasni a költekezés illő mértékéről. Így aztán becsukom a könyvet, s a legyemet nézem percekig. Három napja szeretném agyoncsapni, de ügyesebb és furfangosabb nálam. Tegnap szabályos légi harcot vívott a szobában. Nem velem, egy másik léggyel. Éppen kedvenc helyén, a csillár körül repdesett, amikor a résnyire nyitott ablakon bejött egy újabb légy. Azt hittem, megörülnek egymásnak, de nem így történt. A jövevény is leírt egy kört a csillár körül, de többre már nem maradt ideje. A legyem megtámadta. Harapott, rúgott, szitkozódott, s harminc másodperces légi harc után az új légy elmenekült. Az én legyem az üvegburára szállva sebtében rendbehozta az öltözékét, aztán a győztes és a tulajdonos gőgjével keringett a szoba egén. Milyen furcsa – gondoltam –, mindketten azt hisszük, hogy a szoba tulajdonunk. Én, mert megdolgoztam érte, megvásároltam, a légy pedig azért, mert elfoglalta, és sem általam, sem az új légy által nem hagyta magát kiűzni, meggyilkolni. Vajon hány olyan ház, földterület, erdőrészlet van, amelyikről többen is úgy tudják, hogy az a sajátjuk? A tulajdon rendkívül bizonytalan kategória. A birtoklás (leszámítva talán a közösségi birtoklást), mindig átmeneti dolog. S mivel az időfogalmunk is viszonylagos, előfordulhat, hogy amiről azt hittük, hogy hatvan éven át birtokoltuk, lehet, hogy csak tíz esztendeig.

A tulajdonviszonyok a szemközti házban is tisztázatlanok. A lakótelepi betonházak felső szintje és a tető között van egy üreg, harminc centiméter vastag légszigetelés. A szellőzés érdekében tojás nagyságú, ráccsal zárt ablakocskákat öntöttek a betonba. A szemközti házon a rács kiesett vagy eltörött. Már kora tavasszal madarak költöztek a szigetelőüregbe. Először egy család, aztán több napos verekedés után még egy. Most a szellőzőablakocskán ki-be közlekednek a madarak, nyilván a fiókáikat etetik. Gyakorta torlódás támad a szűk bejáratnál, ilyenkor a kintszoruló izgalmában lepottyantja a „névjegyét” az alattuk elterülő erkélyre. Az emberlakók tanácstalanul vizsgálgatják, hogy miféle madarakkal is költöztek össze. Tulajdonosi, bérlői jogukból kiindulva talán a kilakoltatást fontolgatják. De a madarak hozzáférhetetlen helyre fészkelték be magukat, s a fészküket ugyanúgy tulajdonuknak érzik, mint az emberek a lakást, akikkel félig-meddig így szimbiózisban élnek.

Hosszú ideig úgy véltem, hogy az állatokban nem fejlődik ki birtoklási vágy, a tulajdonosi érzület közöttük ismeretlen. Bár a saját fészek, saját odú birtoklása és megvédése mindig megfigyelhető volt. S az is, hogy egyes állatok a már megszerzett élelmüket igyekeznek saját maguknak tartalékolni. A kutya elássa a csontot, az oroszlán a leütött és félig elfogyasztott zebracsikót bevonszolja a bozóttal takart vízmosás aljába, hogy a következő esti vagy hajnali falatozásnál majd kéznél legyen. Újabban az állatok viselkedéstanával foglalkozó tudósok megfigyelték, hogy az állatok, köztük még a kertek alá szokott cinkék és szarkák is, egy-egy erdő-vagy kertrészt magukénak tekintenek, sajátjukként birtokolnak. A betolakodót kiűzik, fészkeik között tekintélyes távolságot tartanak. Valamilyen titokzatos madárjog alapján birtokolják területüket. De a természetben ennek ellentéte is megfigyelhető, hiszen a csókák és a varjak kolóniákban élnek, egymás közelségében, fészkeik egymás hegyén-hátán vannak. Egy-egy nyárfás, akácfás erdőrészt közösen birtokolnak. A madárközösségen belül viszont hierarchikus rend van.

A legyek, madarak és oroszlánok világában azonban soha nem tapasztalható, hogy többet gyűjtenek, mint amit képesek elfogyasztani, nagyobb területet foglalnak le maguknak, mint amekkora a megélhetésükhöz szükséges. A harácsolás és az illetlen költekezés az ember „erkölcsi” privilégiuma.