Diplomaták

Ha egy képzeletbeli sajtótájékoztatón én lennék a szóvivő, és a naprendszerből érkezett violinkulcsfejű parlamenti delegációnak el kellene magyaráznom, hogy nálunk kinek az osztályhelyzete a legkedvezőbb, zavarba jönnék. Az ország lakosságának karakterisztikus osztálytagozódása ellenére nekem korosztályok jutnának eszembe. Hajnalban kelő óvodások, napközisek, elkényeztetett tinédzserek, albérletben vacogó fiatal házasok, igavonó középkorúak és az öregek, akiknek egyik fele a kényszervágásokból származó állathullákat kimérő hatósági hússzékek, a másik fele az ötven-nyolcvanezer forintos déltengeri utazásokat szétosztó IBUSZ-irodák előtt áll sorba. A kép durván elnagyolt, hiszen nem minden óvodáskorú gyermeket vonszol át az anyja a hajnali városon, s akadnak fiatalok, akik új lakásban kezdhetik házaséletüket, s olyan öregek is, akik Japánba ugyan nem tudnak elutazni, de éppen kijönnek a nyugdíjukból. A korosztályok között mindössze egyetlen akad, amelyiknek ellátottsága, anyagi helyzete, jómódúsága szinte tévedhetetlenül meghatározható, ez a se nem gyermekek, se nem felnőttek, a tinédzserek embercsoportja. Világviszonylatban őket szemelte ki az ipar és a kereskedelem arra a nemes feladatra, hogy az igavonó középkorúak keresetét és a hol szegény, hol gazdag öregek megtakarított pénzét elköltsék. A tinédzserek derekasan helytállnak. Nincs olyan kacabajka, zsebrádió, japán magnó, napszemüveg, kvarcóra, pepita lemez, amit meg ne kívánnának, és ki ne sóhajtoznák, duzzognák, követelnék a türelmüket vesztett elfáradtakból. Az ipar és a kereskedelem pénzsóvár izgatottságának megfelelően a divat, vagyis a menő cuccok listája, állandóan változik. Egyik hónapban még a trapéz farmer a divat, másikban már a lábra feszülő nadrág, patkós csizmával, rézveretes dzsekivel. A kacabajkákban egy ápolatlan fiatal test, felül egy alig használt vagy nehezen használható fejjel. De a gróf Monte Christo csapzottságával vetekedő fej úgy tudja, hogy neki ez a szerelés jár. És ezt a meggyőződését olyan szilárdan képviseli, hogy bizonyos idő elteltével az agyondolgozott anyja is elhiszi, hogy szegény Pistinek, Andreának az új szerelés jár. A kereskedelem a legvacakabb, ízléstelen és mocskos cuccokat is divatholminak, extrának tekinti, s drágábban adja, mint a rendes kabátot, nadrágot, cipőt. Így aztán ha az aluljárókban összesűrűsödő csapzott hajú, koszos szerelésben virító tinédzserhaddal összetalálkozunk, szinte sajnáljuk őket, elfelejtkezve arról, hogy a mi félcipőnk legfeljebb négyszáz forintot ér, nadrágunk esetleg ötszázat, a fejünkön átgyalogló lezser tizenhat éves fiú csizmája nyolcszáz forint, a farmerja ezerkétszáz, kezén a félbilincs háromszáz, s az egész szerelés összeszámlálhatatlan.

A lányok egyik napról a másikra felrántott, fenékre simuló kordnadrágjai, melyeket bájos tűsarkú cipőkkel, Párizst megszégyenítő eleganciával viselnek, az öt-tizenötezer forintos irhabundákig, melyeket egy Morgan vagy du Pont lány hanyagságával koptatnak, riszálnak a buszon és veszítenek el a diszkók félhomályos termeiben, még többe kerülnek.

Sajnálom ezeket a gyerekeket, hogy ennyire manipulálhatóak, és ennyire visszafelé élnek. Sajnálom őket, mert az álomvilág végén minden átmenet nélkül az élet kemény realitása következik, iskoláik befejezése után belecseppennek a prózai hétköznapokba. Az elegáns cucc, az ötezer forintos japán magnó után a szerelmet, házasságot próbára tevő albérlet a következő állomás, és a saját fizetés, amiből az albérleti díj és az élelemre kiadott pénz után szinte semmi sem marad. Ha nagy szerencsével állami lakást kapnak egyszer, valamikor, akkor ki kell fizetniük a használatbavételi díjat. Albérletben szorongva, gyerekekkel, hány év alatt lehet összegyűjteni harmincezer forintot? És a szövetkezeti lakás belépőjét vagy az OTP-lakásét?

Mindez, beleértve a képzeletbeli sajtótájékoztatót is, a diplomatatáskákról jutott eszembe. Először egy fényképen találkoztam vele, csaknem tíz esztendeje. Egyik távoli rokonom dicsekedett a fiával, aki Amerikába disszidált. A fiú állítólag sokra vitte kint, kereskedik valamivel. A fényképen egy diplomatatáskával a kezében állt egy repülőtéren. Alig bírtam visszafojtani a nevetést, mert én akkor még nem láttam diplomatatáskát, s azt hittem, hogy a fiú egy doboz étkészlettel (etcájg) áll a repülőtéren. Felrémlettek középosztálybeli ismerőseim, nagy, mély öblű szekrényeikkel, melyekben a porcelán szervizt és a fekete dobozba zárt ezüst vagy alpakka étkészletet tartották. Ezekkel a kanalakkal, késekkel egész életükben talán tízszer ettek, de ott lapult a szekrényben, mint a család úriságának különös jelképe. A családok elbeszélése szerint ezekből az etcájgokból szoktak a bejárónők, kiscselédek ellopni egy kávéskanalat. Örök rejtély előttem, hogy miért éppen egy kiskanalat lopott el a cselédlány. Nem emlékszem olyan esetre, hogy valamelyik nemzetes asszony arról panaszkodott volna: a cseléd ellopott egy kést vagy villát. Hajdan áthághatatlan szabályok tartották össze az úri rendet, például a cseléd mindig kiskanalat lopott. Ha arról panaszkodik egy nemzetes vagy nagyságos asszony, hogy a cseléd nála villát lopott, nyilván nem hívják meg többet teára. – Napokig nevettem a fényképen. Váratlanul aztán begyűrűzött hozzánk nyugatról néhány diplomatatáska. Aztán fokozatosan elárasztotta az egész országot. Pillanatnyilag az a helyzet, hogy reggelente vagy délután diplomatatáskás emberek tömege jön velünk szembe. Negyvenévesek alig, húszévesek sokan, tizenévesek rengetegen. Az utóbbi évben már az általános iskolások is diplomatatáskával járnak. A sok kötelező könyv és füzet ugyan nem fér bele, de az nem számít. Ami kimarad a táskából, azt melléje fogják egy nylonszatyorba, vagy csak úgy natúr. A napokban a húgomnál ültem ebéd után. Csengettek. Egy tíz év körüli kislány állt az ajtóban. Beengedtem. Diplomatatáskájával a kézben belépett az előszobába, és mosolyogva várakozott. A húgom aztán kivezette, belerakta a liftbe, és benyomta neki a megfelelő gombot. Amikor visszajött, kicsit szabadkozott: – „Tudod, kettővel feljebb lakik ez a kislány… Már ötödik általánosba jár, de nem tudja megjegyezni, hogy hányadik emeleten lakik. Így időnként becsenget…” Üde jelenet volt. Ma is előttem van a kép: Egy gyengeelméjű bájos kislány, diplomatatáskával.

Így demokratizálódik egy jelkép, és persze így devalválodik.

Életre kiható ünnepi érzés volt valamikor az utolsó éves orvostanhallgatónak karácsonyra megkapni az első orvosi táskát. Manapság minden műszerész, tévészerelő orvosi táskában tartja szerszámait, azzal vonulászik az utcán.

Hajdan ismertem olyan medikust, akinek első éves korában megvették az orvosi táskát. Ez volt a nagy megelőlegezés. Azóta feltalálta a világ, hogy egyáltalán nem kell elvégezni az orvosi egyetemet, de a megvásárolható jelképpel biztosítani lehet egy társadalmi presztízst. Honnan tudhatná a hentes, az újságos, a postás, a fodrászlány, hogy az orvosi táskával futkosó emberek közül valójában ki az orvos? Vajon azt tudjuk, hogy ki a valódi diplomata? Csak látjuk a sok diplomatatáskát.

Könnyen lehet persze, hogy a hentes, az újságos, a postás és a fodrászlány jobban kiigazodik a gyakorlati életben, mint egy közgazdász. Éppen a napokban olvastam egy házassági hirdetést, aminek a szövege megközelítően így hangzott: „Két huszonkét és huszonnégy éves, lakással, nyaralóval, gépkocsival rendelkező fodrászlány, utazást kedvelő férfiak ismeretségét keresi házasság céljából.” Ilyenkor egy kutató mérnök eltűnődik. Hogyan is van ez? Előbb van a lakás, nyaraló és a kocsi, és utána következik a munka, holott a munkából eredően kellene következni a lakásnak, nyaralónak és kocsinak. Nem vagyunk naivak. Tudjuk, hogy örökölni lehet, fiatalon férjhez menni haldokló mókusokhoz, s ha az ember elég csinos, a lakásra, nyaralóra, kocsira más módon is össze lehet hozni a dohányt. De ennyire fiatalon? Döbbenetes.

Iszonyatosan maradi ember vagyok, és továbbra is úgy hiszem, hogy az élet törvénye az, hogy az ember tanul és dolgozik. Ez után következik a megélhetés, a lakás. Ha valami kiemelkedőt teremt a szakmájában, nyaralót vehet, autót. Ha orvos lesz hosszú tanulás és küzdelem után, akkor büszkén vigye az orvosi rang külsőleges jelképét, az orvosi táskát. De úgy látom, manapság fordítva kezdődik az élet. A másik végén.