A tegnapi szalonna

Állok kora reggel a konyhában, és a pirított kenyeremet rágom. Van rajta egy kevés vaj, leheletnyi só, ezzel együtt is meglehetősen ízetlen takarmány. De legalább ropog, s ez a furcsa, szájban keletkező zaj felébreszt. Nincs bennem sok hangulat a teljes ébredéshez, mert előttem áll a nap, mint egy sáros oldalú hegy, melyre délig fel kell másznom, aztán délután, különböző szellemi és fizikai mutatványok végzése között a túloldalán leereszkednem, vagy legurulnom. Amikor a „hegy” kontúrjai felsejlenek, az ébredő emberi szellem szívesen megkapaszkodik valamilyen jelentéktelen apróságban, ami ideiglenesen eltereli a figyelmét a „hegyről”, ami hét és nyolc óra között fokozatosan feladattá lényegül. Belekortyolok a teába, s ahogy a csészét leteszem, az Earl Grey illatos páráján át megpillantom a piros oldalú serpenyőt, a serpenyőben egy szelet, saját zsírjába dermedt, felkunkorodott végű szalonnát. „Meg kellene enni” – gondolom, de aztán lemondok róla.

Rágom a pirított kenyeret, közben lopva, újra és újra a szalonnára pillantok. A hideg zsír, mely körülveszi, magába foglalja, mint egy befagyott tó, egyszerre vonzó és visszataszító. Ha kenyérre kenném, a szalonnát pedig meghinteném házi paprikával, lassan, falatonként be lehetne kapni. – Nem merem megkockáztatni. A reggelire befalt dermedt szalonnáról a belső szerveim, melyeknek az orvostudomány jóvoltából nemcsak „személyiségüket” körülhatároló nevük van, de biológiai véleménynyilvánításra is képesek, félő, hogy megfogalmaznák ítéletüket. Az a különös, hogy nem szólalnak meg mindig, vannak helyzetek, amikor tartózkodnak minden megnyilatkozástól. Hetekig, hónapokig nincs semmiféle véleményük. Tavaly ilyenkor Párizsban például az édeskésen egyhangú és szerény kontinentális reggelik harmadik napján már megettem volna ezt a zsírjába dermedt, maradék pirított szalonnát. Belső szerveimnek ott aligha lett volna erejük tiltakozni. És emlékszem még azokra az évekre, amikor egyáltalán nem tiltakoztak, ha szalonnát ettem. A gyomrom táján keletkező elégedettség-érzés inkább azt sugallta, hogy szerveim helyeslik a szalonnazabálást. Csak akkoriban (ez sajnálatosan már többször is előfordult az életemben), nem volt mód a zabálásra. Zsírjukba dermedt, félig elfelejtett szalonnaszeletek nem léteztek.

Ropogtatom a pirított kenyeret, teát kortyolgatok. A szalonnát csak nézem. Könnyen előfordulhat, hogy egy esztendő múlva, amint megpillantom, azonnal a kenyeremre teszem és mohón beleharapok. Megrágom, megeszem, és nem törődöm Epe adjunktus úr figyelmeztetésével. De lehet, hogy addigra Epe úrnak is megváltozik a véleménye a szalonnáról.

Sok minden történhet, életünk változik, fordulatok teszik színesebbé hétköznapjainkat, mint az enyémeket például a paradicsomos káposztafőzelék. Be kell vallanom, hogy tegnap paradicsomos káposzta volt az ebéd, annak tetejére sütöttünk néhány szelet szalonnát. Ez a szelet megmaradt a serpenyő alján, és zsírjába dermedt. A paradicsomos káposztafőzelék ügyében szégyenletesen következetlen vagyok.

Huszonkét évvel ezelőtt, első pécsi éveimben, amikor napjaim még egy fémnyomóműhely, a könyvtár és a szerkesztőség háromszögében teltek, a város közepén álló népbüfébe jártam ebédelni. Kedvenc ételem akkoriban a paradicsomos káposztafőzelék volt, feltét nélkül, egy szelet kenyérrel. Eleinte egy forint tíz fillérbe került a főzelék, és húsz fillérbe a kenyér. Később, amikor átszervezték a büfét (belülről függönyt tettek a kirakatra), még akkor is megebédeltem három forintból. Persze állva, és nem lehet azt mondani, hogy kifinomult, kellemes külsejű társaságban. Amikor Kiss Dénes Pécsre került, és csatlakozott ebédjeimhez, alig bírta lenyelni az ételt. Utálta a paradicsomot, s ezt az érzését a körülmények, az emberek szokatlan „viselkedéskultúrája” felfokozta. Mindezek ellenére sok paradicsomos káposztát megettünk a népbüfében. – De egyik nap, amikor ebédlőhelyemre érkeztem, csődület zárta el a járdát. A törött kirakatüveg láttán verekedésre gyanakodtam. Az emberek közé furakodtam, és lábujjhegyre állva felmértem a helyzetet. A népbüfében, közvetlenül az ételkiadó pult előtt, egy személyautó állt. A kocsin hanyagul húzták be a féket, s amikor a gazdái már messze jártak, elindult. Valahol a Dzsámi mögött állt, a domb tetején, így megfelelő lendülettel érkezett a büfé oldalához, hogy áttörjön a kirakatüvegen, s véget vessen az én egyhangú ebédjeimnek. Néhány percig még bámultam a feldőlt étkezőpultok közé ékelődött autót, némán megfogadtam, hogy soha többet nem eszem paradicsomos káposztát, és lassan eloldalogtam onnan.

Később, a konszolidáció valamicskével bőpénzűbb éveiben újra az asztalomra került a káposzta, de tisztességes erdélyi húsos káposzta, s rendes karácsonyi töltött káposzták formájában. Időnként az orosz káposztaleves is megkísértett, elmagyarosodott, füstölt oldalassal főzött változatban. Így ment ez másfél évtizeden át, aztán észrevétlenül, egy teljesen jellegtelen keddi napon, a paradicsomos káposzta is az asztalomra lopakodott. Jó étvággyal megettem. Ilyen megbízhatatlan az emberi ízlés és karakter. Vagy az étvágy?

Lassan, ízlelgetve lehajtom az utolsó korty teát, s végre, nagy nehezen, a pillantásom is elszakad a zsírjába fagyott tegnapi pirított szalonnától.

Nem akarok panaszkodni, de a helyzetem elég érdekes és szemléletes. Tavaly SZOT-díjat kaptam, ami itt bizonyos értelemben a munkásosztály elismerését jelképezi. A munkások díjazzák a művészek teljesítményét, persze nagy áttételekkel. Szerény dolog az egész. Vettem a pénzen egy csónakot. Ha már vitorlásom nem lehet, gondoltam, evezgetek majd és horgászgatok. A csónak az első héten elsüllyedt, és a hullámzás egy hétig verte a fenékhez. Szörnyű év volt, örökös idegeskedés a csónak miatt. Pedig közben akadtak emberek, mint Márton Jóska is, aki kimerte, mert látta, hogy elsüllyedve vége lesz a csónaknak. Az idén tavasszal rendbe tettük, s már kezdtem megnyugodni, hogy jó nyarunk lesz. Június elején mégis elsüllyedve találtuk. Tele volt sziklányi kövekkel, látszott, hogy céltudatosan süllyesztették el. Amikor érdeklődtünk, a vasutasok és egy tolókocsis rokkant ember elmondta, hogy három győri munkás merítette el a csónakot. A központ lerendelte őket az üdülőjüket kifesteni, tatarozni, s ezek nekiestek a csónaknak. Ordítoztak, hogy pusztítsd az urak hajóit. Nagyon be voltak rúgva, mint általában. Először sörösüveggel dobáltak célba a háromméteres szerény csónakra, aztán kövekkel, s végül a hullámtörő köveket is behordták, és elsüllyesztették a csónakot. Ilyenek, barátom, a magyarországi viszonyok. A munkásszakszervezet elismerő díjából veszek egy csónakot, aztán jön három részeg munkás, és elsüllyeszti. Sejtelmem sincs, hogy mit gondoljak az egészről, de az világos, hogy nem lehet velük együtt élni. De hol éljek? Elmenekülni nem tudok. Beszorul az ember az udvarokra, szobákba. Ti, amikor itt jártatok, reggeltől estélig áradoztatok nekem a közösségi társadalomról. Magyarországon nincs ilyen. Vannak kommunista álmodozók, és van a valóság. A csőcselék uralkodik az utcákon, és ez sokkal rafináltabb, rosszabb, gonoszabb csőcselék, mint a Horthy-rendszerben. Gondolkodjatok el egy kicsit. Afrika, Spanyolország, Olaszország, de Franciaország és Amerika is tele van tengerpartokkal, vizekkel, folyótorkolatokkal. Mindenütt tele van a víz csónakokkal. Nem rongálják meg a csónakokat. Ha megrongálnák, a francia halász másnap reggel nem tudna vízre szállni. Csak Magyarországon rongálják meg. Van egy réteg, amelyiknek nem rokonszenves az az embercsoport, amelyik nem issza meg egy hét alatt a teljes keresetét. A nép ítélkezik. Mindig akad tíz-húsz vagy kétszáz lezüllött munkás vagy paraszt, aki népnek képzeli magát. Amikor nagy kövekkel teledobálták ezt a kis, dióhéjnyi csónakot és elsüllyesztették, megértettelek benneteket, hogy itt hagytátok ezt az országot. Van itt valami szörnyűség, amit az életben soha nem lehet megoldani. Nagyon jól tettétek, hogy elmentetek. Itt végetek lett volna. Én maradok. Nem tudok elmenni. Már-már azon a ponton vagyok, hogy a három győri munkásnak is megbocsátok, pedig nem szabadna. Ebből élnek. Mindig megbocsátanak nekik. Egyszer az életben, ha nem is hivatalosan, le kellene számolni velük. Kegyetlenül. Hogy a többi is megijedjen. Egy évre legalább. De nincs remény.

Találkoztam a Vargha nénivel, akiktől a tejet hordtuk. Tehenük már nincs, téesz-nyugdíjasok, és a gyógynövényvállalatnak gyűjtögetnek növényeket a hegyen. Vargha néni azt mondja, hogy a „medve” Keszthelyen lakik, és nem akárki. Ezt nem tudom hogyan értette, de sejtelmesen mosolygott. Azt hiszem, jobb lenne hagynunk ezeket a „medve”-ügyeket. Bármi derül ki, mi semmit sem kezdhetünk vele. Én esetleg írhatnék róla egy novellát, de az anyaggyűjtés olyan kilátástalan, hogy nem éri meg a fáradságot. Ilyen meztelenkedő bolond nő bőven akad a világban, aligha érdemes nekünk pont ehhez ragaszkodni.

Ez már nem tartozik ide, s főleg rám, de úgy hallom, hogy Eszter lánya szerelmes egy orosz fiúba. Ide akarta hozni a nyáron a nagyanyjáékhoz, de kitört a botrány. Semmit sem tudok pontosan, csak hallomásból. Zengett a falu. Itt elég jó az akusztika.

Elég nagy marhák vagyunk, hogy törjük magunkat a „medve” története után. És ha nem ilyen szőrös? Nincs fekete erdő? Akkor is érdekelne téged? Lehet, hogy ez csak egy egyszerű teremtés, aki alkohol nélkül nem tud élni. És persze szőrösebb, mint a többi nő. De persze ennyire, ilyén őserdei szőrzettel megáldva… Azt hiszem, illedelmesen érdeklődnünk kell.