Passer montanus

A mezei verebekkel bizonyos értelemben szimbiózisban élünk, ha nem is olyan meghitt közelségben, mint a rinocérosz a rinocéroszmadarakkal. Esős nyári reggeleken, amikor nincs sok értelme kimászni az ágyból, állandóan hallom a verebek mocorgását, csipogását az eresz alól. Fészkük pontosan az ágyam magasságában van, a meredeken lefutó tető alatt, a fal túlsó oldalán. Kovács Lajos még be sem vakolta a házat, amikor a verebek már beköltöztek a hajópadlóval burkolt gerendavégek közé. Csak néhány veréb akart velünk együtt lakni akkor, egyetlen család. Megörültünk nekik. Örömünk fokozódott, amikor láttuk, hogy a vakolatlan házfalon napozó legyeket szorgalmasan ritkítják. Berci macskát, aki elvadultan élt a présházak és az erdő között, újra és újra elűztük a kertből. Ez a tigriscsíkos macska a madarak réme volt. Védtük verebeinket.

Amikor a tojásokból kikelt az első fészekalja kis veréb, kicsit zajosabb lett a környék. A verébcsalád fiai, unokái újabb és újabb családokat alapítottak, s két-három év múlva minden gerendaköz megtelt torzonborz verébfészekkel. 1976-ban a legifjabb nemzedék a fészekhelyek elfogyása miatt a csatornával próbálkozott. Teletömték szénával, rézdróttal, tollal, s amikor beköszöntöttek a nyári esők, a ciszterna megtelt szeméttel, verébpiszokkal, s a víz használhatatlanná vált.

Időközben felcseperedtek a nagy gonddal, sok fáradsággal elültetett gyümölcsfáink is, s ekkor a verebek új oldalukról mutatkoztak be. Hajnalban már a cseresznyefán, meggyfán tanyáztak, és jóízűen csipegették a mélypiros, nedvdús szemeket. Aztán a szőlő következett. Nem tarolták le, ahogy a seregély szokta, csak csipegettek. Ha egy-két veréb, esetleg egy nagyobb verébcsalád csipeget, az nem okoz gondot, de ahol már a verébcsaládok sokasága reggelizik a szőlőben, ott ép fürt nem marad. A madárijesztőre rá sem hederítettek, a csillogó sztaniolpapírra, a zörgő fémvillogókra rászálltak, és onnan nézelődve választották ki a legkívánatosabb szőlőfürtöket. Ahogy sokasodtak, viselkedésük is megváltozott, csapatokba, rajokba tömörültek, mint a seregély. Az idei őszön már harmincas-negyvenes csapatokban vágtak bele a szőlőbe, s hiába forgattuk a kereplőt, eszük ágában sem volt a lakomát abbahagyni.

A fészkeikhez nincs erőm nyúlni. Érdemes volna leülni velük a tárgyalóasztalhoz és megbeszélni az elmérgesedett helyzetet, de a közös nyelv hiánya egyelőre lehetetlenné teszi ezt. Félő, hogy gondolkodásuk, erkölcsi felfogásuk is különbözik az emberétől. Mit lehet tenni? Egyelőre annyi történt, hogy tavaly nyáron a Berci macskát megkínáltuk néhány tányérka tejjel. Azóta a ház körül járkál, s az eresz alját figyelve a száját nyalogatja. Ilyenkor a fészkekben nagy a csend.