Vespidae

A földön élő nyolcszázezer rovarfaj közül ebben az évben legtöbbet a darazsakkal (Vespidae) küzdöttem. A szepezdi hegyoldal régi lakói lehetnek, mert amikor 1971-ben félig-meddig elkészült a présházunk, a darazsak azonnal bemutatkozó látogatást tettek. Húsvétkor Gáll Pista szállított le bennünket öreg Trabantjával. Amikor a gyerekketrec és egyéb cókmókok kipakolásával végeztünk, kis kemping asztalon megterítettünk a kertben, s valamennyien nekiláttunk a húsvéti sonkának, ecetes tormának, tojásnak. De alig kaptunk be néhány falatot, megjelentek a darazsak. Hiába hadonásztunk, leszálltak a húsra, s tekintélyes, szögletes darabkákat metszettek ki belőle. Két-három darázs keringett körülöttünk, s Gáll még élvezte is ügyes agresszivitásukat, ahogyan a sonkát megszerezték. Akkor bennem is feltámadt irántuk bizonyos érdeklődés, de nem magatartásuk, hanem formájuk, furcsa megjelenésük, személyiségtudatuk hökkentett meg.

Érdeklődésem az évek során aztán mérgelődéssé alantasult. A következő évben már nem két-három darázs erőszakoskodott körülöttünk, hanem húsz-harminc, majd a darázsrajok újabb és újabb populációi. Nekiestek a szőlőnek, a koraérő fajtákat fürtről fürtre kikezdték, megrohasztották, s az erjedésnek indult szőlőszemek nedvétől maguk is részegen támolyogtak a lugas ág-bogai között. – Ha halat tisztítottunk az udvaron, azonnal megjelentek, rávetették magukat a pikkelyeitől félig megszabadított horgászzsákmányra, s csípésekkel akadályozták a munka befejezését. 1974-ben a teraszon már nem lehetett nyugodtan megebédelni, mert a darazsak minden ételnek kilométerekről megérezték az illatát. A cukorborsó-főzelékre éppen úgy megérkeztek, mint a bablevesre, rászálltak a kanalunkra, belefulladtak a levesbe, s az étkezést lehetetlenné tették. Talán nem tudja mindenki, hogy a darázs mindenevő, dögevő is. Ha valahol rohadni kezd egy elhullott veréb vagy kóbor macska, a lakomára megjelennek a darazsak. A döglakoma után nem kívánatosak a leveses tányér szélén.

A darázsáradat az idén ősszel tetőzött. Sokaságuk és erőszakosságuk elől kénytelenek voltunk a présházba menekülni. Az elmúlt vasárnap a pirított kenyér és a citromos tea illatára érkeztek nagy rajokban. Miközben ettem, rászálltak a kenyérre, majd belefulladtak a teáscsészémbe is. Miközben új teát főztem, felmerült bennem egy régi verssor: „…a darázs jön, megszagol…” Békét, a vasárnapi ebéd nyugalmát sugallják a szavak. De itt, fent a hegyen nem egy darázzsal vagy „a darázzsal” van dolgunk, hanem a darazsak sokaságával. A sokaság hatalmával, s a sokaság hatalomtudata minden egyes darázsban külön is megvan. Így lépnek fel, szemtelenségük és agresszivitásuk élében bent van a milliónyi vagy milliárdnyi darázs ereje.

A dologban az a sajnálatos, hogy eredetileg szomszédságról, együttélésről volt szó. Nagy a hegyoldal, az ország, a földkerekség, a darázs is, ember is teszi a maga dolgát. Megférünk egymás mellett. De aztán a darázs nem érte be ennyivel, még az élni és élni hagyni elvet is megsértette. Piszkálni, vegzálni, ingerelni kezdte az embert, belemászott a levesébe. Nem hagyta nyugodtan üldögélni házának tornácán. Az ember szőlőjét, melyet az egész évben gondozott, felzabálta. – Az ember soha nem járt a darázs tanyáján, fészkében, odújában. Tőle a darázs azt csinált az erdőben, amit akart. De a sok piszkálódás, kártevés, erőszakoskodás, pimaszság láttán az ember elgondolkodott: Nem kellene a darazsakat kiirtani?

A darazsakat nem lehet kiirtani mindenütt, de a ház körül igen. Be lehet permetezni a fákat, a lugast, a pázsitot. Édes mérgekkel telt üvegeket lehet helyezni a szőlősorok közé, s akkor 1980-ban a darázsrajok helyett csak két-három darázs érkezik a húsvéti sonka illatára. De kell ez? Nem lenne jobb békében egymás mellett élni? Kit zavar, ha darazsak szállnak a kert felett? Az embert nem. De ki tud darázsul? Ki mondja meg nekik?