Havária

Szombaton, 1979. augusztus 4-én délután a természet szétrobbantotta a napolajillatú, gumimatracról locsikáló, sörhabos, csónakázós balatoni idillt. A viharnak nem volt előszele, minden átmenet nélkül lecsapott, és szétmarcangolta a tájat. – Éppen a fürdőruhákat terítettük ki, amikor teraszunk előtt kettéhajlott a nyírfa, a diófáról ágak szakadtak le, a bömbölő szél a ciszternáról felkapta a deszkákat s a levegőben pörgetve messzire vitte. Hirtelen eszembe jutott, hogy amikor a strandról hazaindultunk, még tele volt a víz gumimatracon úszkáló emberekkel, vitorlások cirkáltak Szemes és Szepezd között, horgászcsónakok úsztak a stégek felé, s egy fiatalember a parttól ötszáz méternyire vízideszka (windsurf) bemutatót tartott a fürdőző lányoknak. – „Nem létezik, hogy ezt meg lehet úszni” – gondoltam, s japán távcsövemet felkapva, borzongva felmásztam a manzartba.

Présházunk az eredeti terv szerint a földszinti pincéből, présházból s a tetőtérbe épített szobából és konyhából állt. A BIB építési hatósága nem hagyta jóvá ezt a tervet, tájesztétikai okokból hozzáterveztetett egy földszinti és emeleti teraszt. A többletköltségek akkor elkeserítettek, de amióta elkészült a ház, egyfolytában hálás vagyok a BIB-nek. A manzart elé épült teraszról Tihanytól Révfülöpig, Boglárig mindent látok, ami a vízen történik. Tiszta időben, távcsővel látom a szemesi kemping sátrait, s a nádasok mentén úszó csónakokat. Minden évben innen nézem végig a vitorlás túraversenyeket és a Kék Szalagot. Boldognak kellene lennem, ha kilépek erre a teraszra, de újabban mindig hatalmába kerít valamilyen szorongás és szomorúság, ha a vízre pillantok. Az Öreg-hegy oldalából gyakran nézhettem végig egy-egy hajó kétségbeesett küszködését, vergődését, majd a haváriát, a felborult hajóba kapaszkodó emberek küzdelmét a hullámokkal. Tavaly nyáron egy férfi és egy tizennégy év körüli fiú küszködését néztem végig. Borultak, aztán a hajóba kapaszkodva várták, hogy a szélvihar csendesedjen. Tehetetlenségemben már hangosan fohászkodtam: „Uram, ha vagy, add, hogy ne engedjék el a hajót, ne kíséreljenek meg partra úszni…” – Mint régi vitorlázó s Balaton-parti ember tudom, hogy viharos északi széllel szemben, átbukó hullámok között, az ember esélye minimális. – A férfi és a fiú fél óráig kitartottak, aztán úszni kezdtek a part felé. Három-négy perc múlva az egyik fej elmerült.

Most szombaton, ahogy a vízre pillantottam, úgy tűnt, hogy gőzölög a víz, páratölcsérek szállnak a hullámok felett. Távcsövön át aztán láttam, hogy nem gőzölög, hanem porzik, a szélerősség elérte a kilences Beaufort-fokozatot, de az egymást követő széllökések a száz kilométeres sebességet is meghaladják. Szemes és Szepezd között, a víz fele táján a hullámok egy felborult vitorlást forgatnak, emelgetnek. Balaton 18-as műanyag hajónak nézem. Újra és újra állítok a távcsövemen, s a hajó körül átvizsgálom a vizet. Nem látok körülötte embereket, a hajóba sem kapaszkodnak. A porzó vízen ekkor megpillantok egy másik Balaton 18-ast. Az orrvitorlát már lehúzták, a nagyvitorláról pedig, amennyire csak lehet, leengedik a szelet. Dülöngél, hánykolódik a hajó. Az orra időnként másfél-két méternyire kiemelkedik a vízből, aztán oldalra billen, látni az alját, a tőkesúly felső részét. – „Miért nem dobnak ezek horgonyt? Megőrültek. Régen mi ilyen viharban csukottan dobtuk a vízbe a horgonyt, és kiszántottunk a déli partra…” – Így tűnődik az ember, miközben tehetetlenül figyeli mások küzdelmét. A vitorlás közeledik a borult hajóhoz. Lehet, hogy menteni akarnak. De nem. Egy vonalba érkeznek a szerencsétlenül járt hajóval, aztán százméternyire elmennek mellette. Kísérletet sem tesznek a mentésre. Meghökkenek. Aztán eszembe jut, hogy a hullámzó vízen sokszor csak húsz-harminc méterről pillantja meg az ember a sodródó tárgyakat. Valószínűleg nem is látták. Nem is láthatták, mert minden figyelmüket és energiájukat lekötötte a saját életük megmentése. Lassan az is eszembe jut, hogy hetven-nyolcvan kilométeres szélben már a borulás kockáztatása nélkül nem lehet megfordulni, irányt változtatni. A Balaton 18-as a borulás határán jár, de eléri a révfülöpi nádasokat.

Ahogy továbbmozdul a távcsövem, felfedezek egy felborult csónakot, aztán egy gumimatracot. A túlpart közelében horgonyon áll egy nagyobb vitorlás. Viriusz és Tihany között is leszerelt hajók hánykolódnak a horgonyon. Újra megkeresem a felborult vitorlást, elhagyottnak látszik, de odább a hajótól másfél kilométernyire, Szemes és Lelle között, félúton, valami sodródik. Alámerül a hullámok között, majd felbukkan. Egy emberi fej, aztán a test is látszik. Mintha egy fekete rongycsomót hintáztatna a víz.

Lelléről elindul az első keresőhajó. Az orrán megtörnek a hullámok, így a hajó tíz méter magas vízfüggöny mögött közeleg. Vajon mit lehet ebből a hajóból látni? Félvízen lassít, bizonytalankodik, végül átjön az északi partra, s a nádasok védelmében elmegy Zánka felé. Földvár tájáról újabb keresőhajó érkezik, nagy MAHART-hajó. Az is lehet, hogy menetrendszerű járat. Nagy köröket ír le a vízen, elmegy Lelle magasságáig, aztán újra és újra visszafordul. Körökre, négyszögekre osztva bejárja az egész vizet. A sodródó, élettelen ember mellett kétszáz méternyire húz el, de nem veszi észre. Aztán felfedezi a felborult hajót, és egyenesen odamegy, néhányszor megkerüli, majd melléje áll. A mentésre készülő hajósok csáklyákkal állnak a fedélzeten. De már nincs kit menteni. Leteszik csáklyáikat, s a Lelle felé sodródó vitorlást sorsára hagyják.

Közben kisüt a nap, s Tihany és Szárszó környéke délibábszerűen felragyog a sötétkék víz felett. Néhány fénysugár a somogyi dombok oldalára is jut, aztán újra elborul az ég, zuhog az eső, és bömböl a szél.

Tihany irányából a víz közepén megjelenik a rendőrség nagy mentőhajója. Kering, aztán megáll. Embereket, tárgyakat húznak a fedélzetre. Tovább köröz a hajó, aztán újra és újra megáll menteni. Ennyi elszabadult csónakkal és szerencsétlenül járt emberrel a vízi rendőrségnek, azt hiszem, régen volt dolga. Kicsit csodálkozom. Ennyi „bátor” ember nyaral az idén a Balaton körül? Vagy az emberek képtelenek felfogni, hogy a színes képeslapokról ismerős, napfényben fürdő táj, a szelíd víz a Balaton-felvidéknek csak egyik arca. A másik zord és veszélyeket rejtő. A Déli-Bakony és az északi part hegyei mögül észrevétlenül zuhannak a vízre a pusztító viharok. Aki ismeri ezt a tájat, az óvatosabban hajózik ezen a vízen, úgy is mondhatnám, tiszteletben tartja a Természetet.

Lassan alkonyodik. Földvárról vagy Szemesről kifut egy újabb mentőhajó. Reflektorral pásztázza végig a vizet. Körbejár Szemes magasságában, és keres, kutat a hullámzó vízen. Csatlakozik hozzá egy motoros vitorlás is, valószínűleg SZOT-kirándulóhajó. Párhuzamosan bukdácsolnak a vízen. Fokozatosan elnyeli őket a sötétség.

Vasárnap reggel az eltűnt emberek és szerencsétlenül járt hajók után kutató helikopterek és repülőgépek zúgására ébredünk. A rendőrség hajói újra a vizet szántják. Ismerősök, hozzátartozók és eltűnt hajók után kutatnak a magánemberek is. A Szepezd, Szemes és Lelle háromszögben egész délelőtt egy vitorlás köröz, Viriusz alatt egy csónak. Hétfőn délben vége felé jár a keresés. Öt ember meghalt, három eltűnt, a vízi rendőrség száznégy fuldoklót kimentett. Állok a teraszon, és nézem a megszelídült vizet. Aranyhíd ível parttól partig. Ki hiszi el, hogy itt évről évre hajókat törnek össze a nyári viharok, s emberek tűnnek el a mélyben?