A mágneses beton

Fent ülök a hegyen, és verem az írógépet. A történet, amin dolgozom, itt játszódik a Balaton partján, s néhány hónapja még naivul azt hittem, hogy a helyszín közelsége megkönnyíti a munkámat. Kiderült, hogy megnehezíti. Az ablakon betükröző fény, a vízen végbemenő mostani események megzavarnak, elterelik a figyelmemet arról a valóságosabb tóról, hajóácsműhelyről, mely az emlékeimben és képzeletemben él. Csak félig csukott zsaluk mögött, villanyfénynél tudok dolgozni. De ez lényegtelen, csak azért említem az egészet, hogy elővezessem a helyszínt, s az olvasónak megkönnyítsem a tájékozódást.

Néha megjelennek a hegyen rokonok, barátok, ismerősök. Egyik vendégem távozóban már nagyon lebegőnek érzékelhette a tájat, mert autójával nekihajtott a betonba ágyazott vasütközőnek, amin a kapu két szárnya csukódik, és kidöntötte. Az ütközővasat több órás munkával sikerül egyenesre kalapálnom, de a törött betontuskó helyett újat kellett önteni. Rászántam egy napot, s a tuskóval együtt az egész kapubejárót lebetonoztam. A beton felett egy téglákkal alápolcolt deszkát fektettem végig, hogy szükség esetén a postás be tudjon jönni, s mi is elmehessünk egy kanna ivóvízért. Az óvintézkedés kevésnek bizonyult, a friss beton embereket, autókat vonzott hozzánk, mint a mágnes. Másnap reggel a félig csukott zsalugáter mögött vertem az írógépet, amikor egy autó morgását véltem hallani, majd egy asszony hangját az udvaron:

– Maguk helybeliek vagy nyaralók?

– Jó napot kívánok – mondta neki a feleségem pedagógiai szándékkal. Mi ugyanis a technikai civilizáció és az épülő szocializmus korszakában is köszönni szoktunk, ha bemegyünk valahová. A nő nem zavartatta magát.

– Maguk helybeliek?

– Miért érdekli önt, talán a tanácstól jött?

– Nem a tanácstól.

– Ha nem minket keres, akkor miért tetszett bejönni, mit óhajt?

Felálltam az asztaltól és megnéztem magamnak az asszonyt. A fölény és magabiztosság egy nehezen kormányozható negyven-ötven körüli testből áradt. Alig látszott valószínűnek, hogy a nő végig tudott menni a keskeny deszkán. Nyilván belelépett a betonba. Az arca után ítélve megpróbálkozott a deszkával, de aztán egyensúlyát vesztette, és zsupsz, bele a beton közepébe. De miért jött, mit akarhat nálunk?

– Van itt valahol egy telkem, és azt keresem – mondja a feleségemnek.

– Talán örökölni tetszett?

– Nem, ez már húsz éve az én telkem, csak hát nem jártunk ide. Most el akarom adni. Vevőket hoztam, de nem találok oda a telekre.

Ez volt az a közlés, amitől felforrt bennem a düh. Elindultam a manzárdból lefelé. Mire leereszkedtem a keskeny falépcsőn, a nő szerencsére már a kapunál járt. Feleségem éppen a kezét fogta, és segítette kiegyensúlyozni a deszkán. – Van ebben az egészben valami abszurd. Van egy telke, amivel nem törődik, nem gondozza, húsz évig feléje sem néz. Már azt sem tudja, hol van. Amikor aztán az író, írás helyett betont kever, megjelenik a nő, és belelép a friss betonba. Milyen sugallat, kifinomult érzék kell ehhez? Mi vezérelte ide? Lehet, hogy nem is itt van a telke, hanem a falu túlsó végén, esetleg egy másik faluban, de az is lehet, hogy a déli parton. Vagy nincs is telke. Az, hogy neki telke van, csak egy hirtelen született fixa ideája, amire azért volt szükség, hogy beleléphessen a betonomba. – Megnéztem, belelépett. Tökéletes lenyomat. Csak a jobb bűnügyi filmekben látni ilyen lábnyompreparátumokat.

De az a fixa idea, hogy neki itt valahol telke van, eltörpül a SZOT-üdülőképzet mellett. Ez volt ugyanis a kora délelőtt következő műsorszáma. Éppen végeztem a lábnyom becementezésével s a beton megöntözésével, amikor újabb autómorgás hallatszott. Sietve letettem a présház elé az öntözőkannát, és a kapu felé indultam. Átvillant az agyamon, hogy talán csak hallucinálok. Valójában itt már nincsenek utak. A termelőszövetkezet erőgépei s a természetkedvelő gazdák autói errefelé vízmosásokon bukdácsolnak. De nem hallucináltam, még a fele úton sem jártam, amikor a kapun beperdült egy autó a deszka mellett. Befurakodott a diófáig, aztán visszatolatott és megfordult. Kétségbeesetten integettem neki, de hiába. A sérült betonra meredtem elkeseredetten. A kocsiból kiszállt egy ötvenes férfi, és hozzám fordult:

– Mondja csak, hol van itt a SZOT-üdülő?

Tanácstalanul széttártam a karomat. Hol volna itt SZOT-üdülő? A vízmosások, elhagyott szőlők, erdőalji szarkatanyák, roskadt vincellérházak között, majd hangosan megszólaltam:

– Nem tudom, uram, de nem örülök, hogy ráment a friss betonomra. Még nem szilárdult meg.

A férfi csípőre tette a kezét, és felemelte a hangját:

– Micsoda?!

– Nem örülök, hogy összetiporta a betonomat, még friss, tegnapi.

– Nincs annak semmi baja, jogom van megfordulni.

– Friss a betonom, tegnapi, nem érti?

– Valahol csak meg kell fordulnom.

– De nem itt, ez magánterület – mondtam szerencsétlenül.

Ez a közlés az autós embert borzalmasan felháborította. Fenyegetően közelebb lépett és rám ordított:

– Micsoda?! Mondja még egyszer!

– Lehet, hogy ez a tulajdonjogi forma önnek ismeretlen, de ez egy olyan földdarab, amit a saját munkámért kapott bérből vásároltam. Saját kezűleg ültettem ezeket a fákat, a szőlőt, mindent.

– Ez itt közterület, jogom van ráhajtani.

Láttam, hogy a helyzet reménytelen. Olyan emberrel kerültem össze, aki fát még nem ültetett, utat nem épített, de úgy tudja, minden az övé. Olyan emberrel, aki évről évre nagyon jutányosan szokott nyaralni, mindig valamilyen vállalati vagy más közösségi létesítményben. Ahol minden közös volt, nem kellett kímélni. Rá lehetett hajtani a friss betonra, kigázolni a virágágyásokat, neki, a fontos embernek soha nem mert szólni senki. Ő parancsolni szokott, s ha valahol valamit kérdezett, engedelmesen válaszoltak az alárendeltjei. Ahogy beszállt az autóba, látszott az arcán, hogy a tulajdonformának ez a fajta létezése elgondolkodtatta. „Tenni kellene valamit” – gondolta, vagy gondolhatta. Nem tudom, mit gondolt, csak azt nem értem, hogy a tulajdonformának ez a fajta létezése miért egy vízmosás szélén álló, kócos kert kapujában tűnt fel neki először. Miért nem lent a parti villasorban, a márványlépcsős, üvegfalú villacsodák láttán. A nyugatnémeteknek kiadott hatszobás luxusnyaralók között, vagy a Dunakanyarban, esetleg a Rózsadombon, a Szabadsághegyen. Ott nem illik észrevenni, vagy nem ajánlatos?

Mielőtt elhajtottak, a kocsiban ülő nő letekerte az ablakot és kikiabált:

– Micsoda emberek vannak errefelé!

Nagyon fel voltak háborodva. De nem értem, miért. Nem én gázoltam le a friss betonjukat, hanem ők az enyémet. Ez úgy látszik egy magyarországi emberréteg új mentalitása.

A kaput ideiglenesen betámogattam, de éreztem, hogy nem sokat ér. Védtelen vagyok és kiszolgáltatott. Talán nem is sejtem, hogy mennyire.