Barangolások Párizsban

Üvegketrecben ülök egy miniatűr asztal mellett, és szendvicset eszem. Áhítatosan kellene ennem, mert Párizsban vagyok, de nem bírok elég elfogódottan rágni, mert az akvárium, amiben ülök, szűkös. Agresszív szerkezet, elfoglalja a járda felét, szögletesen útját állja a sétálóknak, de még ezzel az expanzív jelenléttel is szűkös. A franciák ezt az üvegketrecet kávéháznak képzelik. Éhes vagyok és szomjas. A Rivoli üzletsorai közül kanyarodtam a Boulevard de Sébastopolra, hogy átkeljek a Szajnán, s a Saint-Michelen bandukolva Adyra emlékezzek. De úgy látszik, alábecsültem a párizsi távolságokat, s amikor a Saint-Michel helyett a Szajna közepén egy szigetre jutottam, fáradtan beültem egy kávéházba. Az étlapon riasztó árakra leltem, ezért úgy döntöttem, ebéd gyanánt beérem egy szendviccsel és két deci vörös borral. Csakhamar kiderült, hogy nem létezik francia szendvics, csak szendvics. A szendvics mindenütt egyforma. A vörös bor nem. A francia vörös bor mindig jobb, mint amennyit az ára sejtet, s ha az ember kortyolgatva lenyel egy decit, emberforma lénynek képzeli magát, akinek valami dolga is van a világban. Kevéske dolgom nekem is akadt Párizsban, a magyar könyvkiállítás kapcsán két irodalmi beszélgetésen kellett részt vennem, egyiket az 1846 óta fennálló magyar házban, melynek örökös elnöke Zichy Mihály, díszelnöke Munkácsy Mihály, a másikat a Chatelet-kávéház különtermében tartották. Az első beszélgetésen szombaton már túlestem, s a magyarok és franciák mellett egy laoszi fogorvos is akadt a hallgatóim között. Mit érthetett abból, amit mondtam, sejtelmem sincs. Utána bort kortyolgatva kellemes órákat töltöttem el a párizsi magyarok között. Két érdekes íróval is megismerkedtem. Nagy Pállal és Papp Tiborral, akik a Magyar Műhely szerkesztői és életben tartói is egyúttal. – A két szereplés szünetében tűnődve mendegélek a párizsi utcákon. Nem vezérel cél, sehová sem akarok eljutni. – A kávéházból az utcára lépve felfedezek egy táblát: „Notre-Dame”. Lemondok Saint-Michelről, s a Szajna-parton elindulok a székesegyház felé. A rendőrkapitányság előtt kell elmennem. Bizonytalan mozgolódás tapasztalható a kapu körül. Három-négy rabszállító kocsi áll a folyóparton. Egyébként süt a nap, kellemes tél eleji idő van. A rendőrség mögött magasodik a Notre-Dame. Bemegyek. Sok az árnyék, rossz a megvilágítás. A tolongás is kellemetlen. Tele van japánokkal a templom és az oldalhajók is. Gyertyákat vásárolnak egy frankért, és meggyújtják a Krisztus-szobor lábánál vagy Szent Teréz alatt, egy bádogtepsiben. Gyertyaerdők. Kísértetiesen lobognak a lángok, s megvilágítják a japánok furcsa arcát. Kifelé menekülve német turistaáradatba keveredek, majd feketék közé. Mindenütt perselyek. Az ajtóban apáca nyújtja elénk a perselyt, kapun kívül egy csavargó. Rázogatja a konzerves dobozt, és némán, szemrehányóan nézi az arcokat. A Notre-Dame mellett turistabuszok parkolnak, s a rue d’Arcole tele van giccsüzletekkel. Ahogy a Veronika-kendők között sárgálló hamis aranyakat szemlélem, s az egyik mellékutcánál óvatlanul lelépek a járdáról, csaknem elgázolnak a riadóztatott motoros rendőrök. Nagy Honda motorokkal rontanak elő a templom mögötti utcákból, harmincan, nyolcvanan, megszámlálhatatlanul. A japán motorokon kettesével ülnek, gumibottal, fegyverrel, könnygázgránátokkal. Legalább egyharmaduk fekete. Nagy sebességgel tűnnek el az utcán, s alig csodálkozom. Van egy kevés nyugtalanság a levegőben. Sztrájkolnak a szemetesek, s amióta felemelték a kenyér árát, állandóan tüntetnek valahol. Egy francia barátom, aki minden hónapban rendesen fizeti a párttagdíjat, néhány nappal korábban büszkén közölte velem, hogy csakhamar vörös gyűrűben lesz Párizs. Az elővárosok kommunista polgármestereire gondolt. Én pedig arra, hogy a szerelmi naivitásnál csak a politikai naivitás a meghatóbb. Annyi biztos, hogy a magyar államgépezet és rendőrség zavarba jönne Párizsban. Nem tudná eldönteni, hogy mit kell komolyan venni, és mit nem. Nehéz Párizsban eligazodni az emberek hangulatán és indulatain. Párizsban a politikára én oda sem figyeltem, de kénytelen voltam látni, hogy a kormány türelme és konfliktustűrő képessége szinte végtelen. Ugyanakkor pontosan tudják, hogy mit nem bír, nem tűrhet el már a rendszer, s akkor másodpercek alatt döntenek, és kíméletlenül lecsapnak. Amikor ott jártam, tele volt feliratokkal a metró folyosórendszere. Többségük arab felírás volt, de akadtak olyanok is, melyek a kommunista pártot támadták. Gyakori volt a csillag és a horogkereszt közé tett egyenlőségjel, melyet szinte mindig átjavított valaki egy jellel, hogy nem egyenlő. A hatóság reggelre mindig átmeszelte az egészet. A metró folyosólabirintusában szinte mindenütt gitározott és énekelt egy-egy szegény egyetemista, a hangszertokban gyűjtve a centime-okat, frankokat. De sok helyen egész csoportok zenéltek, énekbe foglalt jelszavakat kiáltozva, többnyire a kapitalizmus ellen. Szombaton délután éppen vörösbor-vadászatra indultam az Avenue de la Grande Armée-n, amikor buddhista papok csoportjába ütköztem. Tízen lehettek, vagy még többen. Borotvált fejjel, csörgődobokkal vonultak, a csoport közepén egy nő babakocsit tolt. A kocsiban a gyerek jobban ordított, mint a papok. Gyanítottam, hogy nem buddhista papokat látok, hanem jelmezes egyetemistákat vagy anarchista fiatalokat, de hiába fordultam a járókelőkhöz, csak a vállukat vonogatták. A buddhisták agresszíven elfoglalták a járdát, üvöltve körültáncolták a gyerekkocsit, verték csörgős dobjaikat. Ma sem tudom, hogy tüntetést láttam, vagy happeninget.

 

*

 

A milliomosok városnegyedében laktam, közel a Diadalívhez. Így ha nem voltam elég óvatos, minden üveg borért többet kellett fizetnem, mint a város más kerületeiben a munkásoknak. De a drágaságért valamennyit visszafizetett a látvány. Ha egy kicsit megemeltem a fejemet, a házak tetején teraszokat, kerteket láttam. Díszfák, ciprusok, bokrok zöldelltek a város felett. Az üzletek zsúfolva voltak extra autókkal, sportfelszerelésekkel, ételekkel és italokkal. A szomszéd utcából rabolták el Empain bárót. A kapukon automata villanyzár és mikrofon van. Az ajtók csak egy pillanatra nyíltak meg, amíg a gazda kisurrant kedvenc kutyájával, aztán bezárultak. Mindig úgy tudtam, hogy a milliomosok fehérek. Ebben a városnegyedben tudomásul kellett vennem, hogy vannak fehér, fekete, kávébarna és sárga milliomosok. A Grande Armée japán üzletei előtt minden délelőtt összegyűltek a milliomosok gyermekei. Hatalmas Honda és Yamaha motorokkal felhajtottak a járdára, és nézték a japán üzletekből az utcára kitüremkedett árukészletet. Négyhengeres motor, hathengeres motor. Válogattak, vitatkoztak, bementek az üzletbe tárgyalni. Egy ilyen motor többe kerül, mint egy autó. Az Avenue Foch fasorai már sejtetik a közeli Bois de Boulogne árnyas ligeteit. Nagyon előkelő negyed, itt van a magyar nagykövetség is, egy udvaron (téren) Rubinstein villájával, ami ma ugyancsak követség. A Rivolin több nő látható, mint az Avenue Fochon, de ilyen szépek nem. A metró végállomásától a Diadalívig strichelnek az egész fasorban. Minden színárnyalat, s a gyanútlan idegen dámákat lát bennük.

 

*

 

Négy metrómegállónyira laktam a Concorde tértől, így már a második napon eljutottam a Musée de Jeu de Paume-ba, s megnéztem végre eredetiben Eduard Manet, Degas, Van Gogh, Renoir, Toulouse-Lautrec, Cézanne és Gauguin képeit. Mellbevágó, különösen Gauguin. Egészen érthetetlen, amit csinált, besorolhatatlan, ahogy egész Párizs az. Renoirtól nem lehet szabadulni, áll az ember és néz, néz. Aztán visszamegy ötször. Közben Van Gogh képein is ámul. Sok ez így együtt, abszurdum. Később az utcán barangolva igyekeztem magamban felidézni Degas, majd Cézanne képeit, s furcsa módon Pissaróra emlékeztem. Az egész impresszionista kiállításból leginkább Pissaro maradt meg bennem. Nem értem, miért. Talán mond valamit egy eltűnt világról, ami többé nem lesz?

 

*

 

Újra egy üvegketrecben ülök, de most nem a kirakatban, hátrább kicsit, a szekrényben. Enni próbálok valamit. Nehéz, pedig a kínálat óriási. A két asztalsor között egy nagyobb asztal áll a csemegékkel. A deszkán nyers hús, nyers máj, tengeri ázalagok. A jobb vendégek kapnak belőle. Ennék egy rendes sült halat, de az nincs. Olajban főtt csirke lesz belőle. Iszonyatos. Lassan eszem, van időm figyelni. Balra tőlem egy vidéki úr tépdesi fogaival a nyers húst, vörös bort kortyolgat közben. Jobbra termetes asszonyság osztrigát eszik. Magasított üvegtálon hozták ki neki a kagylókat. Ezt az alkalmatosságot nálunk a falusi búcsúkban a torta feltálalására használják. A kövér nő habzsolja az osztrigát. Megpróbálom megszámolni a kiürült kagylóhéjakat. Hat, hét, nyolc, nyilván egy tucatot rendelt. Az osztriga után piros húst eszik, aztán tortát, majd parfét, s mindezt bizonyos kultúrfölénnyel. Mentségére szóljon, hogy végül fél liter beaujolais-t is megiszik.

 

*

 

Éjszaka jártam a Montmartre-on. Csúcsforgalom volt. Párizsban egyébként mindig csúcsforgalom van. A Folies Bergères-ből mentem hazafelé, ahol Michel Gyarmati párizsi kalauzaimmal, a Neveux házaspárral együtt vendégül látott. Éjfél már elmúlt, de nyitva voltak az üzletek. A járdára kiömlött a bőség. Palacsintasütők szorgoskodtak, italt árultak, másutt osztrigát, szép rózsaszín rákokat, gyümölcsöt, tengeri herkentyűket. Részeg négerek zuhantak elő a kapualjakból, s még részegebb németek. Nők dudorodtak elő a hasadékokból. Világított Párizs. Eszük ágában sem volt aludni. Sikerült elérnem az utolsó metrószerelvényt.

 

*

 

Mindenki mondta, hogy vasárnap este meg kell nézni a Champs Élysées-t. Megnéztem. Pontosan olyan. Minden a helyén volt.

 

*

 

A moderneket is szerettem volna megnézni, s amikor végre megtaláltam a Pompidou-Centert, biztos voltam benne, hogy nem találtam meg, a csövekből, üveglapokból, mozgólépcsőkből összerótt szerkezet nem rejtheti Braque és Miró képeit. De mégis ott maradtam az épület tövében, mert a kora reggeli pillanatokban filozófusok lepték el a teret. Egyikük zsilettet forgatott ajkai között, majd mohón lenyelte. Aztán egy egész tucatot. Végül a hasát verve kiöklendezte az egész borotválkozókészletet. Odább a bejárat előtt egy élő marionettbábu mozgott. Mellette öreg bohóc és egy fiatal varázslónő. Delejezéssel foglalkozott. Jobbra egy fakír dolgozott az asszisztensnőjével. Hatalmas disznóölő késsel hadonászott a bámészkodó közönség orra alatt, és fenyegetően, rekedten beszélt hozzánk. Hangszínéből érződött az elhivatottság. A kés hátával összetört egy csomó borosüveget. A puffadt arcú fiatal lány, aki később tüzet fújt, egyelőre a mester szöges ágyát hordozta körül. A mester kihirdette, hogy amíg húsz frank nem jön össze, nem kezdi el a mutatványát. Pénz hullott a kövezetre. A fakír nekivetkőzött. Plusz egy fok volt. Fáklyával égette a talpát. Amikor aztán a pénz összejött, megkezdődött az igazi mutatvány. Meztelen háttal a szöges ágyra feküdt, s a közönség soraiból egy termetes férfi a mellére állt. Üvegcserepeken lépdelt. Tele volt sebhellyel a háta, arcvonásaiból ordított a fájdalom. Könnyedén, fölénnyel járta semmibe vezető táncát az üvegcserepeken. „Ecce homo” – gondoltam, aztán bementem a Pompidou-Centerbe. A negyedik vagy ötödik emeleten megtaláltam a moderneket. Még belépődíjat sem szedtek, s ott volt Vaszilij Kandinszkij, Georges Braque, Pablo Picasso, Joan Miró. Ugyanazt láttam a festővásznakon, s Miró bronzszobrában is, mint kint a téren. Az emberi jelenséget. Azt, hogy minden lehetséges. Amikor Miró rajzait néztem, kicsordultak a könnyeim.

 

*

 

Végül felismertem, hogy felesleges az utcákon kóborolnom. Ha a szállodai szobában leülök egy üveg bordeaux-i mellé, ugyanúgy felragyog a város, mint amikor éjfél után a Montmartre-on nézelődöm. Minden érthető lesz és elfogadható. Az első üveg bordeaux-it még szombaton vettem tizenkét frank ötven centime-ért, közvetlenül a zárás előtt. Hétfőn láttam, hogy két-három frankért is jó vörös bort kapni. Kóstolgattam, kóstolgattam, s úgy találtam, hogy Franciaországot, a francia szellem lényegét jobban kifejezi a bordeaux-i. Maradtam a drága bordeaux-i mellett. Ha a bor mögött a tájat is meg akarja sejteni az ember, s a tájban a francia embereket, csak egyedül szabad inni egy mozdulatlan, néma szobában. Egy-egy pohár elfogyasztása után legjobb, ha az ember hanyatt fekszik és lazán nézi a mennyezetet. Senkinek sem szabad ajtót nyitni. Ez a fő szabály. Tegnap voltam olyan marha, hogy kinyitottam az ajtót… Fél üveg bordeaux-it már megittam, s nyakig ültem a forró fürdővízben, amikor valaki zörgetett. Hallgattam. Ököllel verték az ajtót. – „Patience” – mondtam, s egy frottírlepedőt magamra tekerve, ajtót nyitottam. Az algériai portás állt előttem díszegyenruhában. Nagyon izgatott volt, s egy kulcsot igyekezett átnyújtani. Nem értettem, hogy mit akar. Talán értesült róla, hogy délben nem ízlett az olajban főtt csirke, s a kamra kulcsát akarja átnyújtani, ahol a szálloda a füstölt kagylókat tartja. De az is lehet, hogy ez a padláskulcs. A padlásablakból látni lehet valamit. Talán ég az egyik milliomos tetőterasza. Vagy felakasztotta magát valaki? Nyilván felakasztotta magát egy nő a padláson, s azt akarja, hogy most együtt menjünk fel és vágjuk le a kötélről. Mutatom neki, hogy csupa víz vagyok és nincs késem. Megnyugtatóan int. Nyilván neki van kése. Biztatom, hogy menjen előre, majd felöltözöm és utánamegyek. Be akarom csukni az ajtót, de nem engedi, rémülten hadonászik a kulccsal. Ez mégsem a padláskulcs lesz. Rosszat sejtek. Lehet, hogy a holdlakók elfoglalták Párizst. A Grande Armée-n vonultak be, mert át akartak menni a Diadalív alatt. A kormány tehetetlen. Valakinek, talán Giscard d’Estaing-nek eszébe jutott, hogy még van egy lehetőség. A Pergola utcában, a Hotel Sylvában meg kell keresni Bertha Bulcsut. Az még segíthet, annak időnként furcsa gondolatai támadnak. – „Vigyék el neki a város kulcsát, és segítsen” – mondta. Amilyen izgatott az algériai portás, csakis erről lehet szó. De gyanút fogok. A város kulcsát zöld vagy bíborszínű párnán szokták átnyújtani. Ez meg a mancsában szorongatja. Ráförmedek: „Coussin?” – Meglepődik. Most már átlátok rajta. – „Non, non” – közlöm, és bevágom az orra előtt az ajtót. Újra zörget. Szelíden kinyitom, és mondok neki valamit magyarul. Azonnal eltakarodik. Úgy látszik, itt már én előttem is laktak magyarok. Visszamásztam a kádba, de már nem volt kedvem fürödni. Elhatároztam, hogy megbüntetem az algériait. Elutazásomkor egy frankot levontam a borravalójából.

 

*

 

Párizs egyébként, ha nem süt a nap, nem égnek a villanyok, nem gitároznak az egyetemisták, nem rendeznek happeninget a buddhista papok, nagyon szürke. Sokkal szürkébb, mint Budapest. A francia fővárost az emberek teszik Párizzsá, nem az Eiffel-torony. Az utolsó üvegből a maradék bordeaux-it a kulacsomba töltöttem és hazahoztam. Néha belekortyolok, és Mirót látom, Kandinszkijt, de főleg Pissarót.